19.
2008 október 21. | Szerző: Nurse
Folyton hajszolunk valamit. Ki pénzt, ki hírnevet, ki elismerést, ismertséget, ki egy darabka földet, ki egy autót, házat, ki egy jobb munkahelyet. Olyan is van, hogy egyszerűen csak a boldogságot hajszoljuk, a szeretetet, egy mosolyt, mert úgy érezzük már csupán ez az egy dolog hiányzik az életünkből. Aztán, amikor elérjük, rádöbbenünk, hogy milyen csalóka ábránd volt azt hinni, hogy most már minden rendben van. Abban a pillanatban, amint kezünkben tartjuk azt a valamit, amit eddig annyira nagyon akartunk, rádöbbenünk, hogy vannak még dolgok, amik nélkül elképzelhetetlen az életünk. Jön az újabb és újabb hajsza, az újabb álom, a feladat, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy elment felettünk az élet anélkül, hogy egy percét is élveztük volna. A nagy sietségben pont a legfontosabbat nem vettük észre. Pont a legfontosabb dolgokról maradunk le, amit később visszahozni már lehetetlen. Hány apa marad le naponta gyermeke első lépéséről, az első szóról, az első boldogan elújságolt pirospontról? És hány anya nem tudja meg soha, hogy miért is olyan jó a Zolival bebújni a bokorba az óvoda udvarán, hogy a Márti néni milyen fura szoknyában jött be a matekórára, hogy igazából nem is olvastuk el a kötelező olvasmányt, csak egy rövidített változatát a netről. Sietünk, hajszolunk. A gyereket , a szerelmünket, az anyánkat, a kutyát, a postást, a beosztottat, a lassan főlő ebédet, a virágot gyorsabb tempóra, mert nem érünk rá, mert sietős minden, kevés az időnk, sok a kikaparni való gesztenye.
Gyönyörű ez az ősz. Valahogy úgy érzem, évről évre szebb lesz. Egyre színesebbek a levelek, egyre illatosabbak a délutánok, reggel sejtelmes ködfüggöny bújik az utak mentén. A kandallók már langyosodnak, sülő gesztenye, forraltbor illata száll a levegőben. Szeretem illat, szeretem színek. Jó ilyenkor futni, bár futni mindig jó.
18.
2008 október 20. | Szerző: Nurse
Nem mondanám, hogy túlságosan váratlanul ért, csupán még nem készültem fel rá. Egyenlőre túl korainak tartom, egy olyan dolognak, amivel nehéz azonosulnia egy igazi nőnek. Főleg, viszonylag ilyen fiatalon. Nehéz erről beszélni. Arról, hogy mi történik ilyenkor egy nő belsejében, a gondolataiban, a testében. Talán csak túl korán jött, azt hiszem. Nem szeretem a szavakat, amik megnevezik ezt az állapotot. Klimax, változó-kor. Nem, nem fogom ezeket használni. Én csak úgy fogom hívni, hogy szárazvirág effektus. Mert olyan ez. Minden ugyan olyan, mint régen. A formák, a szirmok, a szépség, a karcsúság, csupán néhány aprócska dolog változott meg. Néhány aprócska dolog, de ezek szinte mindent jelentenk. Nincs illat, nincs hajlékonyság, nincs selymesség, nincs élet, csupán külsőségek vannak. Nem áramlanak a hormonok, nincs megújulás, nem fakad élet. A nap befordult a horizont felé, már nem délután van, hanem kora este, világít még ugyan kicsit utolsó sugaraival, még egy kis meleget is ad, de a színe már vörösben játszik, már ígéri az estét.
Nehéz ezt elfogadnia egy nőnek, egy emberi léptékkel nézve fiatal nőnek. Folyton attól félek, hogy valaki észreveszi rajtam, rám van írva, hogy az én nőiességem már nem olyan, mint pár hónappal ezelőtt. Nem olyan, ami felkelti az érdeklődést, ami esetleg lázba hoz. És akkor még nem beszéltem a látható tünetekről, a váratlanul jelentkező hőhullámokról, az érzékenységről, a sírhatnékról, a fáradtságról, a megnövekedett alvásigényről. Holmi ráncokról, ősz hajról, bőrszárazságról már ne is beszéljek! Szóval öregszem. Korán, nagyon korán.
Amint lesz egy kis időm, sajnálni fogom magam. Egyenlőre ilyesmire nincs. Zajlik az élet, elrepül mellettem az idő. kevés nekem ez a 24 óra, különösen így, hogy olvasnom is kellene, írnom sem ártana. Egész jól haladok az új novellával, talán még be is fejezem. Ez lenne az első novella, amit befejezek. Várom már a négynapos hétvégét, pedig tudom, hogy lehetetlenség behozni a lemaradásaimat. Birsfronton is vacakul állok, körteügyileg zéró, kert gazos, a kardvirágok még a földben, levelek a járdán, por a komód alatt, vasalnivaló a kosárban. Bakony a helyén, talán valamelyik nap meglátogatjuk. Jó lenne. Mászkálnék a bokáig érő avarban, rugdosnám, mint egy ötéves. Hagynám, hogy hulljon a fejemre a levél, hogy cirógasson a nap, hogy utolérjen a patak. Csak legyen jó idő! Csak olyan, mint ma.
17.
2008 október 17. | Szerző: Nurse
Ma regényt írtam, igazi regényt! Na, még mielőtt ujjonganál és hurráznál, elárulom, hogy nem a saját regényemet. Csupán csak annyi történt, hogy egy igazi írónő megkért, hogy gépeljem le az új regényének két oldalát, mert a kiadója kért még egy kis kiegészítést. Kicsit furcsa volt írni így, hogy én is kacérkodom az írás gondolatával. Szóval, kritikus szemmel figyeltem minden egyes mondatot, gondolatban már átírtam az egész két hosszú oldalt. Miközben írtam, azon gondolkoztam, hogy milyen szerencse, hogy én tudok gépelni, nem kell rábíznom a kincsemet egyetlen idegenre sem, az én művem végig, a megjelenésig a saját gyermekem lehet. Azért gondolom, neki sem volt egyszerű megkérni engem erre a feladatra. Közben egy kis gixer is történt, egy pillanatnyi áramszünetnek köszönhetően bizony hosszú bekezdéseket kellett újra gépelnem. Nem értem én ezt! Nem először esik meg velem ehhez hasonló dolog, már szinte mumus a számítógép írás közben. Folyton menteni sem lehet, így marad a dupla munka. Elkezdtem egy történetet a pályázatra. Eljutottam a közepéig, de itt most elbizonytalanodtam. Néhány barátom szerint rossz úton haladok, másoknak kifejezetten tetszik. Tudom, hogy ez szubjektív dolog, mindenkinek más szép, más jó, de így aztán végképp nem tudom, egyáltalán folytassam-e? Ha folytatom, milyen legyen a befejezés? Olvasok egy jó kis könyvet is a témában. Sok ötletet, kapaszkodót találtam benn, de mégsem szeretnék teljesen azokra a benyomásokra hagyatkozni. Aztán itt a dolgozat is. Még ötletem sincs, csak egy határidőm, ami rémesen közel van. Nem pánikol! Csak ír. Ír jó sokat, és akkor nem lesz baj. Csak lenne időm, csak lenne ihletem, csak lenne szavam! Most nincs több.
16.
2008 október 17. | Szerző: Nurse
Szeretem a munkám. Szeretem jól csinálni azt, amit csinálok. Na, jó tudom, hogy nem mindig mennek úgy a dolgok, ahogy azt az ember kigondolja, eltervezi. Vannak nehezebb napok, nagyobb kihívások, magasabb hegyek, amikor nem lehet mást tenni, mint összeszorított fogakkal küzdeni, vagy ölbe tett kézzel kivárni. Bevallom, a látszat ellenére problémakerülő vagyok. Amennyire lehet, és a körülmények megengedik, egyszerűen homokba dugom a fejem és várom a csodát. Olyan jó, hogy hiszek a csodákban, annyiszor segített már ki ez a fajta hitem mélypontokról. Persze ez a csoda is relatív. Sokszor elég csak az idő múlása, annyi, hogy kicsit csituljanak a hullámok, fékeződjön az indulat, hogy észrevegye magát a Sors, és úgy intézze a dolgokat, hogy ne kelljen konfrontálódni. Ez bizony nem mindig sikerül. Néha egyszerűen csak előbújik a kisördög, aki mindent azonnal akar. Azonnal akar dolgokat megoldani, vitákat lezárni, érzelmeket korbácsolni. Nem számol tízig, nem vár csodára, hanem cselekszik. Általában rosszul. Ezt sem veszi észre azonnal. Egy darabig örül a saját sikerének, ami nem is siker igazán, örül, hogy megoldotta, kikiabálta, befröcskölte és az a másik meghunyászkodott. Viharokat korbácsol, mert elfelejti, hogy annak a másik embernek is van egy kisördöge, aki ugyanolyan ostoba, mint emez. Elkezdődik a harc. Az ördögök harca. Az ember meg csak hagyja. Egészen addig hagyja, míg valaki vállára nem teszi a kezét és megkérdezi: – Megéri ez Neked? – Naná, hogy meg, mondja a szád, – Dehogy! – mondja az eszed. Az eszednek van igaza. Csak ezt akkor, ott, a harag felhőjébe burkolózva nem látod. Nem látod, mert elhomályosították a látásodat, nincs füled a hallásra, hiszen homokban van a fejed.
15.
2008 október 16. | Szerző: Nurse
Alig haladok. Az idő szalad, a türelmem csökken, a sorok nem szaporodnak. A tegnapi napot ki is hagytam. Minő felelőtlenség! Pedig hogy megígértem magamnak! Ebből is látszik, mennyire lehet az én szavamra adni. Na, de nem nyafog, hanem gondolkozik. Tudod, ezt a legnehezebb. Gondolkozni kora reggel, amikor csak a sötétség ásít be az ablakon. Itt még közvilágítás sincs, és a benti neonfény még a telihold gyenge fényét is elnyomná, ha a felhőktől látni lehetne a teliholdat. Telihold. Nem vagyunk jóban. Valahogy nem szeret engem, vagy a bakságomat, de ilyenkor nyűgös és feszült leszek mindig. Fáradékony, kedvetlen, még a futás sem megy úgy, mint máskor. Ilyenkor rossz társ vagyok, nem figyelek apró kis dolgokra, nem figyelek tanácsra, kérésre, mintha nem is én lennék. Nem tudom, mi ez a furcsa játék!
Most még nyugalom van. Furcsa ez mostanában. Mostanában mindenki feszült és ideges. Válság van. Így igaz, válság van, de ezt én inkább érzem az emberi kapcsolatok, az egymáshoz való viszonyok, a kiégett szívek válságának, mint gazdaságinak. Tudom, hogy nem lehet a kettőt egymástól elvonatkoztatni, mert szoros kapcsolatban vannak. A gazdasági válság hozza a szorongást, a depressziót, a kapcsolatok válságát is, de szerintem ez fordítva is működik. Ha a kapcsolatok nem működnek kellő képpen, és itt nem a kiskapukra gondolok, akkor az élet egyéb területei is csak zökkenőkkel haladnak. Nem, nem sírom vissza a “boldog békeidőket”, nem is tehetem, nem éltem akkor, de úgy gondolom, a biztonság alapvető szükséglet. Igaza van Maslow-nak, mennyire igaza!
14.
2008 október 14. | Szerző: Nurse
Titkaimat gyűjtögetem. Titkaimat, amelyeket én magam szültem, tápláltam saját véremből, takargattam születésemtől fogva. Egyszerre vagyok én és az árnyékom, a sötétség és a fény, a jó és a rossz. Mindkettővel együtt kell élnem, pedig szabad szeretnék lenni. Szabad saját magamtól. Kiáltani szeretnék magamnak:- Add vissza magamnak magam! Már nem tudok, nem akarok veled élni. Nem szeretlek.
Aztán csendesedik kicsit az őrület. Hogy éljem át az egyiket a másik nélkül? Mindkettő én vagyok, ezért aztán csak várom, ki kerekedik felül, mikor, melyik lép elő a másik árnyékából.
Mindent csak elkezdeni tudok, a folytatáshoz nem értek. Az is lehet, hogy csak a kezdetet tudom, csak azt szeretem. A kezdetet. Van abban valami izgalmas, ahogy rakosgatom a szavakat egymás után. Kibontakozik a mondat, a bekezdés, egy történet, egy érzés. Azt hiszem, ez most sikerülni fog! Aztán elfogy a kezdeti lendület, kifogynak az imából a szavak, mint ahogy a tollakból fogy a tinta. Egy ponton aztán akárhogy formálnám is a betűket, valahogy nem gurulnak tovább. Olyan, mintha a labda megállna fenn, a levegőben a legmagasabb ponton. Nem érem el, bárhogy is akarnám.
Vannak ilyen napok. Ilyen feszültséggel terhelt pillanatok. Amikor tudod, hogy nincs nyugalom, nem pihenhet meg a lélek, mert valami rossz indult el, ami felkorbácsolta a nyugalmat. Még azt sem tudni, mi az a rossz, de már összeszorul a torok, valahogy semmi sem működik, vagy ha működik is, negatív energiákat közvetít csak. Lehet, hogy éppen saját magam keltettem a hullámot, ami valami sziklának ütközve visszájára fordult, nem tudom. Valami kihozott a béketűrésből, valami bekerült a fogaskerekek közé, valami oda nem illő porszem. Nem tudom kitisztítani, mert nem tudom, hol keressem. Pedig én nyugalmat szeretnék, lágy ringatózást, időt szeretnék, amikor csak teszem a dolgom szép nyugodtan, amikor nics nyomás, nincs sietség, csak béke van, Isten van.
13.
2008 október 12. | Szerző: Nurse
Jó lenne tudni, hogy most mire gondolsz! Rakosgatod a papírjaidat fontoskodva ide-oda, mintha az egésznek lenne valami jelentősége, úgy teszel , mintha ez lenne a világ legfontosabb és leghalaszthatatlanabb dolga. Kortyolgatsz az italodból, ezt is magaddal hoztad mintegy jelezve, hogy milyen átkozottul előrelátó és gondos vagy. Az álladat a tenyeredre támasztod jelentőségteljesen. Maga vagy a megtestesült fölény, a Férfi, a felsőbbrendű egyed és ezt a tudomásunkra is akarod hozni. Nem látok a szemedben alázatot. Miért is lenne, nem igaz? Férfi vagy, magabiztos, céltudatos, méterekkel magasabban, mint mi nők. Most jelentőségteljesen körülnézel. Találkozott a tekintetünk. Mire gondolsz most? Mondd! Mire gondolsz, amikor belenézel a szemembe? Elidőzik rajtam a tekinteted. Jó lenne tudni, ki vagyok, hogy kerülök ide, ugye? Nem kérdezel, ahhoz túl büszke vagy, de nem is tudnál, túl messzire ültél. Néhány pillanatig tart az egész, néhány pillanat figyelem csak, aztán már más irányba néztünk mindketten. Elkezdődött az előadás.
Első voltál, aki kérdezett. Mindig első vagy, és mindig van kérdésed. Pedig már a válaszokat is előre tudod. Nem érhet meglepetés. Talán teszteled az előadót, vagy a mi türelmünket? Oldani akarod a csendet? Úgy érzed ezt Neked muszáj, hogy kell, hogy csak Te vagy rá képes? Elégedett vagy magaddal, a helyzettel, mindennel, ami körülleng. Figyelnek Rád. Rád figyelnek, és ez Neked jó. Tudom, hogy most valami elégtételt érzel. Azt nem tudom miért, csak azt érzem, hogy szükséged van a népszerűségre, a figyelemre, pedig látszólag meg akarsz bújni a székek között, a hátak mögött, mögöttünk, nők mögött. Látszólag. Mert az igazi célod más, és Te nagyon jól tudod, hogy ez az egész színjáték, ahol Te vagy a főszereplő.
A fák ágai között megbújik az ősz. Reggel tejfehér lebegés. Mintha egy felhő közepén lennénk. Nem is haladunk, csak állunk egy helyben, nem is mozdul semmi, csak a kilométeróra mutatója. Egyszercsak kibújik a nap. Először csak a körvonalai látszanak a köd függönyén túlról, aztán gyenge kisérletet tesz, hogy ragyogásávan felszárítsa ezt a fehér, tejszerű valamit, amitől az orrunkig sem látunk. Fénnyalábok sietnek a fák ágai között, a levelek is látszanak már, piros, sárga, arany és rőtbarna folt keveredik némi kis zölddel. Néhány levelet az útra fújt a szél, mintha hó esne, színes hó. Később már csak ragyogás van, hátakon futkározó meleg, olyan kabátlevető jóidő, ami egyre kevesebb lesz, egyre rövidebb, mert helyet követel magának a tél.
12.
2008 október 10. | Szerző: Nurse
Egészen különleges a viszonyom az öregekhez. Nem azt mondom, hogy nem idegesít időnként egy-egy túlkapásuk, de alapjában véve tisztelem az évek alatt rájuk rakódott, felhalmozott bölcsességüket. Mindegyikben van ebből a bölcsességből egy hatalmas adag. Nem szabad azt gondolnod, hogy egy egyszerű nagyanyó, aki világ életében a tűzhely mellett állt és nevelte a gyerekeket, nem birtokolja a tudást. Sokszor többet, mint az a tanárnő, aki nem ment férjhez, hogy teljes életét áldozhassa a hivatásának, mások gyerekeit nevelhesse a sajátjai helyett. Sokkal inkább szeretek az egyszerű öregekkel beszélgetni, mint azokkal, akik tudatában vannak saját bölcsességüknek. Hihetetelen sorsok bontakoznak ki egy-egy ilyen beszélgetéskor. Velünk élő történelem. Vannak mókás helyzetek is, komikus pillanatok, amik bearanyozzák ezt a kicsit mélabús életet. Gyermekkorom nagy öregje Hosszú bácsi, aki nevével ellentétben elég aprócska ember volt. A felettünk lévő utcában lakott, kertjeink voltak határosak. Ameddig vissza tudok emlékezni, Hosszú bácsi mindig nagyon öreg volt, nem emlékszem a fiatal arcára, csak a mély barázdákra az arcán, ütött-kopott ruhájára, vastag vattakabátjára. Valahogy úgy tűnt, hogy azt a kabátot hordta télen, nyáron. Biztos nem így volt, de a vattakabát hozzá tartozott a Hosszú bácsiról alkotott képhez. Valaha volt Hosszú néni is, de az Ő lénye nem maradt benn olyan erősen a szívemben, mint a bácsié. Most visszagondolva olyan, mintha Hosszú bácsi mindig egyedül élt volna. Karácsonykor Anyám egy kosárba csomagolta a bácsinak szánt káposztát és kocsonyát, majd bebugyolált bennünket jó melegen és útnak bocsájtott a hegynek fel, Hosszú bácsi házához. Soha nem tudta biztosan, hogy jövünk, mégis mindig készenlétben várt bennünket 3 alma és 3 szem kőkemény szaloncukor. A gerendára felakasztva már feldíszítve ott lógott az aprócska karácsonyfa, a vaskályha ontotta a finom, illatos meleget. Igen, illatosat, mert Hosszú bácsi fenyőtobozt gyűjtött és azzal gyújtott be karácsonykor. A káposztát azonnal fel is rakta az aprócska kályhára, hogy melegedjen, nekünk öntött egy pohárka málnaszörpöt, majd mindhárman megkaptuk a saját almánkat és cukorkánkat. Bár az alma többnyire kukacos volt, a szaloncukor kőkemény, mégis boldogan szorítottuk magunkhoz és mutattuk otthon a szüleinknek. Egy aprócska gond mindig adódott ezzel a kirándulással, mégpedig az, hogy minden alkalommal elszalasztottuk miatta a találkozást a Jézuskával. Miközben mi a bácsit látogattuk meg, addig a Jézuska nálunk járt és otthagyta az ajándékát anyánknak a kisszobában. Nem is értem, miért nem várta meg, hogy hazaérjünk, és hogy lehet az, hogy még a kutyák sem ugattak akkor este?
Gyermekként belém ivódott az öregek tisztelete és szeretete. Mindig volt a környezetemben idős ember, rokon, szomszéd, valamennyi hihetetlen mennyiségű szeretettel vett bennünket körül, így nem volt nehéz megtanulni, hogyan lehet ezt a sok jót viszonozni. Hálásak voltak minden apró mosolyért. A meséik ma is a fülemben vannak, ma is érzem a dunna melegét, dédanyám hangját, ahogy énekli a “rossz a Jézus kiscsizmája”- t. Valahogy sohasem tudtam elszakadni tőlük. Szeretem őket, az öregeket.
11.
2008 október 9. | Szerző: Nurse
Valaki nyakon önthetne egy adag önbizalommal! De komolyan! Tényleg jó lenne hinni abban, hogy nem felesleges időpocsékolás, az amit csinálok. Ma, munka után postára adtam elsőszülöttemet egy “mukodj, mukodj” kíséretében. Ha már a postáig elmentem, egy ilyen fontos dolgot végrehajtottam, akkor jutalmat érdemlek, gondoltam, így bevettem magam egy könyváruházba. Férjek gyöngye azt mondaná, ha már tudna róla, hogy kár volt. Egy-egy futó pillanatig én is így érzem, amikor a számla végösszegére gondolok, de ez az illat! Ez feledted számokat, apadó bankkártyát, kitörli a könyvtárak fellelhetőségét. Nagyon szeretem az új könyvek semmivel össze nem hasonlítható illatát. A szűz könyv érintését, a találomra felütött oldalak finomságát. Ezt csak egy új könyv tudja adni, amibe még nem itta be magát a por, a lakás egyéb illata. Aztán az olvasás. Vannak ezek az elktronikus könyvek. Ha olvasod, ott kell ülnöd a számítógép előtt, ami valljuk be, elég kényelmetlen módja a kikapcsolódásnak. Én szeretem, amikor a könyvvel végigfekszem az ágyon, amikor kieseik a kezemből és a koppanására riadok. Amikor keresgélhetek egy kicsit, bele-beleolvasva az következő fejezetekbe. Telerakom könyvjelzőkkel, vagy csak fogok egy ceruzát és aláhúzok egy számomra érdekes mondatot. Magammal viszem, ha utazok, ha várakozok, nem vagyok egyedül. Nem örülnék, ha azt mondanák, holnaptól nem lesz nyomtatott könyv, ha olvasni akarsz, használd az internetet, vagy egyéb adathordozót. Könyvet akarok, illatos könyvet!
Ma befejeztem Albert Györgyi könyvét. Szerintem, senki sem mossa le rólam, hogy azért kezdtem el olvasni, mert meghalt és csámcsogok kicsit az életén. Nos, egyik nap nekiláttam a könyvnek, ami szerintem nem egy átütő irodalom, másnap tele volt minden a hírrel, hogy meghalt Albert Györgyi. Tagadhatatlan, hogy Élt. Hol jól, hol rosszul. Egyéniség volt. Bevalom, néha irigyeltem. Na, nem az alkoholizmusáért, a félresikerült házasságaiért, nem a kapcsolataiért. Nem. Amit irigyeltem, az a lehetőség, hogy ha jól gazdálkodott volna, mennyi mindenre képes lehetett volna. Mindaz volt, ami én csak álmaimban lehettem. Nem biztos, hogy én nem követtem volna el az Ő hibáit, de talán kicsivel másként intéztem volna a dolgaimat.
20.
2008 október 26. | Szerző: Nurse
Átütő sikerre készült. Hatalmasra, amivel aztán bekerül a köztudatba. Ami után ujjal, lopva mutogatnak utána az emberek. Súgva kérdezgetik egymástól: – Láttad? Ő az Író! Tudod, akinek az a jó kis könyve megjelent, amit elkapkodtak mind egy szálig, aki olyan szuper kritikákat kapott.
Nem sok hiányzott hozzá. Csupán csak a Mű. Igen ám, de pont a Mű váratott magára. Lapozgatta az üres füzetet, rágcsálta a toll végét, és a múzsát várta előbb szelíd nyugalommal, majd tajtékozva. Határidő van! Jönnie kellene valami gondolatnak. Valami történet kellene. Valami egészen különleges, valami szép, valami igaz, valami … Valami.
Az első nap csak mosolygott. Leült a gép elé és elkezdte volna írni a Művet, de csak az jutott eszébe, hogy a nagyok már úgyis megírtak minden megírásra érdemes gondolatot. Különben is hamarosan itt a karácsony. Ki kellene találni, kit milyen ajándékkal lepjen meg. Hány embernek is kell valami ajándékot beszerezni? Valami egészen különlegeset, egyedit, valami átütőt, mint ez a Mű is, ami nem akar megszületni.
Ujjai kopogtatták a billentyűzetet, maga sem tudta, mit ír, csak azt látta, hogy fekete-fehér sorminta rajzolódik ki a leütött karakterek nyomán. Mi ez? Elolvasta. Egy régi karácsony képei néztek vissza a sorminta lyukkártyái mögül.
A másodok nap újra erővel vonszolta magát a monitor elé. Írni kellene. Valahol zene szól, egy kutya nyüszít. Mi ez a sok zaj, ez a hangözön? Nem lehet így írni! Halgattassa el valaki azt a kutyát! Most meg mi ez a csönd? A falióra kattanása megőrjítette. Egyre csak azt ütötte az inga, hogy mincs-nincs. Nincs Mű, nincs gondolat, nincs egy leütött betű. Nincs, nincs, nincs Mű. Minden idegesítette, különösen a határidő. Ennyire szűkre szabni!
Harmadik nap. Előtte kikészítve az óra, hogy tudja, mettől meddig. Nem gondolta volna, hogy ez ilyen nehéz. Máskor csak úgy jöttek a gondolatok. Amikor nem kellett írni, csak lehetett. Amikor nem várta senki a Művet. Azok voltak a szép idők! Ez az egész olyan, mint egy ős, öreg, fekete-fehér film. Néhány kocka annyira megkopott már a sok használatban, hogy villanásnyi szünetekkel, alig élvezhetően látszik csak az igazi történet. A lényeg benn van, de kicsit nyögvenyelős, helyenként élvezhetetlen. Mint jelenlegi stádiumában a Mű.
Itt tart most. Néhány kocka már kész, néhány gondolat már a helyén. Jobbára a fejében. Talán egyszer minden adott lesz, minden betűt leír, minden mondatot befejez. Talán. Talán elkészül a Mű. Türelem, Kedves Olvasó! Türelem!
Oldal ajánlása emailben
X