13.

2008 október 12. | Szerző: Nurse |

 Jó lenne tudni, hogy most mire gondolsz! Rakosgatod a papírjaidat fontoskodva ide-oda, mintha az egésznek lenne valami jelentősége, úgy teszel , mintha ez  lenne a világ  legfontosabb  és leghalaszthatatlanabb dolga. Kortyolgatsz az italodból, ezt is magaddal hoztad mintegy jelezve, hogy milyen átkozottul előrelátó és gondos vagy. Az álladat a tenyeredre támasztod jelentőségteljesen. Maga vagy a megtestesült fölény, a Férfi, a felsőbbrendű egyed és ezt a tudomásunkra is akarod hozni. Nem látok a szemedben alázatot. Miért is lenne, nem igaz? Férfi vagy, magabiztos, céltudatos, méterekkel magasabban, mint mi nők. Most jelentőségteljesen körülnézel. Találkozott a tekintetünk. Mire gondolsz most? Mondd! Mire gondolsz, amikor belenézel a szemembe? Elidőzik rajtam a tekinteted. Jó lenne tudni, ki vagyok, hogy kerülök ide, ugye? Nem kérdezel, ahhoz túl büszke vagy, de nem is tudnál, túl messzire ültél. Néhány pillanatig tart az egész, néhány pillanat figyelem csak, aztán már más irányba néztünk mindketten. Elkezdődött az előadás.

Első voltál, aki kérdezett. Mindig első vagy, és mindig van kérdésed. Pedig már a válaszokat is előre tudod. Nem érhet meglepetés. Talán teszteled az előadót, vagy a mi türelmünket? Oldani akarod a csendet? Úgy érzed ezt Neked muszáj, hogy kell, hogy csak Te vagy rá képes? Elégedett vagy magaddal, a helyzettel, mindennel, ami körülleng. Figyelnek Rád. Rád figyelnek, és ez Neked jó. Tudom, hogy most valami elégtételt érzel. Azt nem tudom miért, csak azt érzem, hogy szükséged van a népszerűségre, a figyelemre, pedig látszólag meg akarsz bújni a székek között, a hátak mögött, mögöttünk, nők mögött. Látszólag. Mert az igazi célod más, és Te nagyon jól tudod, hogy ez az egész színjáték, ahol Te vagy a főszereplő.

A fák ágai között megbújik az ősz. Reggel tejfehér lebegés. Mintha egy felhő közepén lennénk. Nem is haladunk, csak állunk egy helyben, nem is mozdul semmi, csak a kilométeróra mutatója. Egyszercsak kibújik a nap. Először csak a körvonalai látszanak a köd függönyén túlról, aztán gyenge kisérletet tesz, hogy ragyogásávan felszárítsa ezt a fehér, tejszerű valamit, amitől az orrunkig sem látunk. Fénnyalábok sietnek a fák ágai között, a levelek is látszanak már, piros, sárga, arany és rőtbarna folt keveredik némi kis zölddel. Néhány levelet az útra fújt a szél, mintha hó esne, színes hó. Később már csak ragyogás van, hátakon futkározó meleg, olyan kabátlevető jóidő, ami egyre kevesebb lesz, egyre rövidebb, mert helyet követel magának a tél.