67.
2010 december 20. | Szerző: Nurse
„Istenem! Már csak két hét, és karácsony!” – sóhajtott fel Ilonka néni, miközben szép, lassan felöltözött. Az utcai lámpa gyenge fénye megvilágította a kis szobácskát. Nem kapcsolt villanyt. Minek az? Egész életében hajnali kelő volt, no, meg takarékos. Kár a villanyt öltözködésre pazarolni. Ha este mindent gondosan a helyére rak, reggel csak el kell venni a székről. El sem tévesztheti. Belebújt a papucsába, magára kanyarintotta a kötött kabátkát, kezébe vette a kampósbotot, és elindult a misére.
A szomszéd ajtó előtt megállt. „Nocsak!” – gondolta magában – „A Kovácsné már kitette az ajtódíszt, én meg még koszorút sem kötöttem” Hiába, így van ez az idei karácsony. Minek is csinálna koszorút, kinek? Amióta beköltözött az otthonba, valahogy okafogyottá vált minden. Nincs kinek, nincs miért.
Amikor még otthon volt, a szép nagy házban, már hetekkel karácsony előtt elrendezett mindent. Koszorú a tisztaszobába, angyalkás kopogtató, kis világító házikó az ablakba, hogy tudja mindenki, itt ünnepvárás van. Már november végén elkezdte sütni a mézeskalácsot. Illatozott tőle a konyha. Apró figurákba szaggatta a tésztát, tojáshabbal írta cifrára. Aztán az ünnepekre szétosztotta az összeset. Kaptak az unokák, a doktor, a postás, Julika a szomszédból, jutott az öreg Gergely kódisnak is, az utcasarkon. Minden áldott este gyertyát gyújtott, nem azért mert nem volt villany, hanem csak a kis Jézusnak, hogy megtalálja az utat. Nagy szükség van rá, idetaláljon biztosan.
Az unokákkal listát íratott, aztán az ágynemű között dugdosta a becsomagolt kincseket. Kinek egy hőn áhított könyvet, hajas babát, vagy az első mobiltelefont.
Ilyenkorra már előkészítette a karácsonyi menüt. A kamarában letéve a savanyú káposzta, ládában krumpli, zöldség. A húst már előre megbeszélte a hentessel, azt előtte nap hozta haza, hogy állott ne legyen. Az apró fácskát frissen vágták. Még lábon állt, amikor kiválasztotta. Se nem kicsit, se nem nagyot. Alá férjenek az ajándékok, de hagyjon helyet az asztalnak.
Az asztalnak. Két ember kellett, hogy az asztalt bevigye a szobába. Sokszor tizenöten is körülülték. Égett a gyertya, a cserépkályha ontotta a meleget, íncsiklandozó illatok keringtek a házban, és volt ott olyankor valami egészen különleges. Béke volt akkor. Együtt volt a család.
Ellépett a szomszéd ajtajától. Egyre nehezedő szívvel folytatta az útját. „Talán, ha lemondanék az altatóról, akkor a kis Nórikának vehetnék egy kesztyűt. Ha nem veszem meg a vérnyomásgyógyszert, akkor Csabika kaphatna egy sálat, vagy egy jó meleg zoknit” De mit is szólnának hozzá? Nem gyerekek már. Aztán meg az sem biztos, hogy eljönnek. Kinek hiányzik egy bottal kopogó, hajlott hátú nagyanyó? Ebbe a kis szobácskába nem fér már be a nagyasztal, a villanyrezsón nem lehet karácsonyi vacsorát főzni. A meleget a radiátor adja, a fenyő is csak műanyag, még illata sincs. Mézeskalácsot sem tud sütni már senkinek. „Te kis Jézuska! Miért nem viszel már magaddal? Nem tudok én már segíteni senkinek!”
Éppen leért az aulába. Valahonnan szólt a zene, talán éppen a „Szent karácsony éjjel”, amikor meglátta őket. A kis Nórika kipirulva cipelt egy csomagot, mellette Csabika egy adventi koszorút.
– Szia, Nagyi! Gondoltuk hozunk egy kis mézeskalácsot. Magam sütöttem a recepted szerint. Szétosztottam, ahogy szoktad. Adtam a koldusnak is. Anya üzeni, hogy Szenteste érted jövünk, mert együtt lesz a család a nagy asztal körül.
66.
2010 december 20. | Szerző: Nurse
– Aztán, Ides – mert így szólít engem nemes egyszerűséggel, szerelmetes elsőszülöttem – gondolkoztál már a karácsonyi menün?
Nos, kicsit arcul csapott a kérdés, ezt már most az elején le kell szögeznem, mert bizony még az ajándékok vásárlásának is csak hellyel-közzel álltam neki, nemhogy a karácsonyi menü összeállításának. Eddig a pillanatig amolyan Pató Pálosan viszonyultam a kérdéshez. Van még idő, rengeteg! Különben is annyi más, sokkal fontosabb dolog köti le az ember lányának figyelmét, hogy a fenébe jutna idő ilyen másodlagos problémákra, mint karácsonyi menü? Ezt persze nem köthettem gyermekem orrára, még megingatnám abbéli hitében, hogy egy gondos és szerető családba született, inkább bebújtam a hóna alá, – simán beférek, még egy kicsit ágaskodnom is kell – szorosan magamhoz öleltem, és mézesmázos búgással, – amit csak az anyák tudnak- feltettem a költői kérdést.
– Aztán mit ennél, kisfiam? – persze ez sem volt minden hátsó szándék nélküli, mondhatnám úgy is, hogy kipattant az isteni szikra, mi lenne, ha a gyerek kiokoskodná, mit tegyek az ünnepi asztalra. Ez duplán jó. Nekem nem kell gondolkodni, ő meg azt ehet, amit szeret.
A válasz nem is váratott magára sokáig.
– Mi lenne, ha főznél egy kis nyaklevest? – Imádom ezt a gyereket!
– Ennél mi sem egyszerűbb – mondtam, holott nagyon is tudtam, hogy a jó kis pulykanyak levesre gondol – még recept sem kell hozzá, tudom fejből a hozzávalókat. Végy egy kotnyeles, feleselős, anyaszomorító elsőszülöttet. Ez megvan, még boltba se kell menni. Aztán végy egy agyonhajszolt, kialvatlan, ideges idesanyát. A kettőt zárd össze egy konyhába, adj a gyerek szájába hülye kérdéseket, az anyát borsozd és paprikázd meg, főzd őket lassú tűzön egy valóvilágnyi ideig, és máris kész a nyakleves. Ugye milyen egyszerű? Egyre azonban nem árt figyelni. Csak és kizárólag forrón tálalható, mert a hideg nyakleves elveszíti nevelő értékét.
Alig, hogy ezt egy – De, Ides! – kíséretében megbeszéltük, máris jön a következő kívánság. Istenem, gondoltam, csak nehogy három legyen, mert azt nem élem túl!
– Süthetnél mézeskalácsot, az is olyan régen volt!- nyom egy cuppanós csókot az orcámra a gyerek, hogy még véletlenül se jusson eszembe tiltakozni. Nem is tettem, de lelki szemeim előtt azért megjelent az a néhány évvel ezelőtti karácsony, amikor utoljára mézeskalácsot sütöttem. Tészta bedagaszt, kiszaggat, kisüt. Hatalmas mennyiség. Két nap díszítettem őket cukormázzal, éppen, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Fémdobozba zártam, aztán jól eldugtam, nehogy idő előtt elfogyjon, és ne legyen mivel megkínálni a vendégeket. Aztán, amikor eljött karácsony napja, szépen tálra tettem az én gyönyörűségeimet és jó háziasszony módjára kínálgattam.
– Tessetek már, vegyétek, házi! Én sütöttem. – Valósággal rávetette magát a rokonság a szemre való, díszes sütikékre, de az első harapás után valahogy elfogyott a lendület. Naná, hogy csak én nem vettem észre semmit. Még az sem keltett gyanút, hogy csak egyet-egyet vettek a mézesből, pedig olyan szívesen kínáltam, mégsem akadt senki, aki repetázott volna. Igazán akkor sejtettem meg, hogy baj van, amikor a vendégsereg után takarítani kezdtem. Egymás után kerültek elő az én szívecskéim és csillagocskáim hol egy díszpárna alól, hol a virágcserép mellől, de találtam belőle a varrókosárkámban is. Na, gondoltam magamban, ezt nekem is meg kell kóstolnom, hogy tudjam, mi a probléma, de, hogy őszinte legyek, pont ez nem sikerült. Olyan kemény volt az az átkozott puszedli, félő volt, hogy első utam majd a fogorvosomhoz vezet közvetelenül az ünnepek után.
Sebaj, ha már így esett, szerzünk egy jó kis napot a kutyáknak! Anyámékhoz készültünk éppen, fel a hegyre. Összepakoltam hát a sütemény maradékát, aztán amint odaértünk, szétosztottam a két kutya között. Azt az örömet látnotok kellett volna! Egyik jobban dörgölőzködött, mint a másik, farkukat csóválták, körbetáncoltak. Ezeknek aztán érdemes fáradni, gondoltam magamban és jóleső érzéssel hajtottam álomra a fejem. Igen ám, de jött a reggel! Apám ébresztett.
– Gyere ki gyorsan! Ezt meg kell nézned! – mondta nevetve. Úgy, ahogy voltam, pizsamásan mentem utána csodát látni. Őzikékre számítottam, egy eltévedt rókára, mátyásmadárra, mert ilyeneket szokott mutogatni nekem az apám, de ami fogadott, még a rémálmaimat is felülmúlta. Az ajtó előtt, a verandán ott sorakoztak azok a gyönyörű, karácsonyi mézeskalács figurák félig összerágva. A kutyák, amint megláttak, beóvatoskodtak a házaikba, amit csak nagyon ritkán tettek meg maguktól, hogy még véletlenül se kelljen a szemembe nézniük.
Ez a gyerek meg mézeskalácsot kíván. Nem tudom, jó ötlet-e, de holnap nekiállok. Legfeljebb a kutyamenhelyet látogatjuk meg karácsony másnapján. Oda még nem ért el a hírem. Talán.
65.
2010 szeptember 9. | Szerző: Nurse
Soha nem ült az egyes ülésre.
Pedig megtehette volna, hiszen, amikor felszállt a buszra, ami a városi megállók után nála állt meg először, az szinte mindig üres volt, elvétve akadt csak rajt egy-egy munkából hazatartó ember.
Ha tehette, baloldalra, pontosan a középső ajtóval szemben lévő kettes ülésre ült. Onnan lehet látni a felszállókat legjobban. Gondosan elrendezte ölében a táskáját, kissé kifelé fordult és nézte az felszállókat. Ha kedvére valót talált, elmosolyodott és kicsit beljebb húzódott. Ezt a jelzést szinte mindig értették az emberek, és mellé ültek. Nem ismert mindenkit az utastársai közül, de nem telt el soha egyetlen reggel sem, hogy hallgatagon, némán kellett volna utaznia. Leginkább a gyerekeket és az öregeket szerette. Velük találta meg leginkább a hangot. Nem is kellet azt igazán keresni, mert volt körülötte valami nagyon jó, amit rögtön megéreztek az utastársai. Akaratlanul osztották meg vele az életük morzsáit. Apróságokról csevegtek, az időjárásról, a boltos lányról és az óvó néniről, a kismacskáról, akit majdnem elütött az autó, a szőlőtermésről és a kenyér áráról, mégis, abban a negyed órában történt valami ott a buszon, amitől az a nap más, szebb lett, mint az összes többi.
Pedig nem történt semmi, csak soha nem ült reggel az egyes ülésre.
64.
2010 augusztus 12. | Szerző: Nurse
Minden változás rémülettel tölti el. Nem érti, mi is folyik körülötte.
Úgy éli az életét, hogy fogalma sincs, hogy van egyáltalán élete. Nézi a tévét, mintha egy kaleidoszkópot nézne. Figyeli a mozgást, hallja a hangokat, mindez meg is nyugtatja, de igazából ez minden. Látszik rajt, hogy nem fogja fel a tartalmát, mindössze csak a mozgás, meg a színek keltik fel az érdeklődését. Azok sem sokáig.
Egy idő után a Tv színes vibrálása megőrjíti. Nyugtalan lesz, le-lecsusszan a fotelből a padlóra, megpróbálja felcsippenteni, elsimítani a fény-árnyék változást. Egy újszülött ártatlanságával szemlélődik.
Ha szólnak hozzá, észre sem veszi. Nem válaszol, nem kérdez. Az ételt a szájába kell adni, mert elfelejti még az étkezés rutinszerű mozdulatait is.
Aztán meg csak topog a szobájában tágra nyílt szemmel, beszélget valami szellemlénnyel, hadakozik, kiabál, vagy csak fogja magát és beleindul a nagyvilágba.
Íme, mivé lesz az ember! Egy felnőtt lény, aki rendelkezik a mozgás képességével, de sejtelme sincs, mire is kellene használni. Bárki is volt annak előtte, bíró, orvos, tanár, mozdonyvezető, vagy egy egyszerű földműves, a környező világ megszűnt létezni számára.
Visszavonult. Életbölcsessége, ítélőképessége oda, visszavonult agyának egy rejtett világába, a saját kis csigaházába.
63.
2010 április 8. | Szerző: Nurse
Kompromisszum?
– A munkádat természetesen abba kellene hagynod, de ez sokkal jobb lenne mindenkinek, nem igaz?
– Kivéve engem – mondta ki a nő meggondolatlanul, ami az egész beszélgetés alatt ott motoszkált a fejében.
Kicsúszott a száján, bár nem akarta. Olyan erősen próbálta visszatartani, hogy az már valósággal fájt. Aztán mégiscsak szavakká formálódott benne a csalódottság, és kiszökött a langyos tavaszi levegőbe. Sajnos ott is maradt még sokáig belekeveredve a mindennapokba.
A nő azt hitte, hogy már nem lehet rosszabb a helyzet annál, mint amilyen a megjegyzés elhangzása után közvetlenül volt. Azonban mégis tovább romlott a hangulat. A férfi alig beszélt vele, csak amikor feltétlenül szükséges volt. Ez a mindenre ránehezedő csend volt a legrosszabb. Kimondta, amit gondolt. Ez olyan nagy baj? A férfi nem avatta be az életüket megváltoztató döntésbe. Kész tények elé állította. Ezt nagyobb bajnak érezte.
– Most már egyáltalán nem akarok odamenni – mondta a férfi egyik este dühösen, elfehéredett arccal, amikor a nő újra szóba hozta a dolgot – Mi értelme volna?
– Ne butáskodj! Én nem úgy értettem…
– Úgy értetted, hogy ez részedről áldozat volna. Nos, én nem akarok ilyen áldozatot kikényszeríteni belőled, hogy aztán folyton azt hallgassam, amíg élünk. Gondolom, mehetnék egyedül is. Ez is egy lehetőség.
– Tudod, a házasság szerintem, olyasmi,- mondta a nő, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy ennél rosszabb már nem jöhet – ahol a két érintett fél, a férj és a feleség, megpróbál együtt valami kompromisszumot találni és együtt menni előre.
– Na, ez az! Egyetértek, bár ebből az utóbbi időben édeskeveset tapasztaltam!
Napok, hetek mentek csenden, nagyon nagy csendben. Az asszony kétségbeesetten próbált bocsánatot kérni, magyarázkodni, megértetni a férfivel, hogy csak egyszerűen váratlanul érte a dolog, majd hozzászokik gondolathoz, de mintha csak a falnak beszélt volna. Semmi kilátás nem mutatkozott a békülésre aznap este sem. Sem a következőn, sem napok múlva.
Aztán beütött a mennykő.
Éppen reggeliztek. Gombás rántottát készített, a férfi kedvencét. A gyerekek megjegyezték, hogy milyen jó ilyen finom reggelit enni, mivel általában csak müzlit kaptak, vagy vajas kenyeret.
Fájdalmasan szúrt ez a megjegyzés, nem tüntette fel valami gondos anyaként.
Az asszonyt nem hagyta nyugodni a dolog. Néhány nap elteltével újból próbálkozott a béküléssel.
– Nem beszélhetnénk meg? Kérlek! Higgadtan. Igazán nem győzöm mondani, hogy mennyire sajnálom.
– Felesleges. Nem akarom, hogy olyasmit mondj, – felelte az újság mögül a férfi – amit nem a szíved mélyéről mondasz. Ami nem igaz!
– De ez igaz, a kurva életbe!- kiabálta kétségbe esetten az asszony.
– Ne káromkodj!
– Annyit káromkodok, amennyit csak akarok! Nézd…
– Azt mondtad, nem akarsz elköltözni, részemről így le is van zárva.
– Nem ezt mondtam, ne legyél igazságtalan! Egyszerűen csak annyit jegyeztem meg, hogy ez nem biztos, hogy ideális a számomra. Nem kellett volna. Megbántam. Keservesen.
– Tudod, én egy olyan feleséget akarok, aki szívből mellettem áll, nem duzzogva.
– Én nem duzzogok! Ennek így semmi értelme. Egyébként mit válaszoltál azzal az állással kapcsolatban? Azt hiszem, jogom van tudni!
– Ja, azzal? Azt visszautasítottam – válaszolta a férfi – Megmondtam, hogy nem tudunk menni, bármennyire is kecsegtető az ajánlat. Te nem akarod, és ez rossz a családnak.
Az asszony megdermedt. Szédült és attól félt, hogy rögtön elájul. Hányinger fogta el.
– Tényleg ezt tetted? Hivatalosan? Anélkül, hogy megbeszéltük volna?
– Igen, ezt tettem. Tagnap felhívtam őket.
– Ehhez nem volt jogod! Te teljesen megőrültél!
– Hát ez remek! Azt teszem, amit akarsz, és erre azt mondod, hogy megőrültem.
– Én nem ezt akartam – válaszolt fojtott hangon a nő – de ezzel te tökéletesen tisztában vagy! Azért tetted, hogy bánthass, és csak a jó ég tudja, hogy miért.
– Talán egy kicsit gondolkodhatnál – mondta a férfi, miközben felállt és az ajtóhoz sétált. – Nem hinném, hogy ennek a beszélgetésnek bármi értelme volna. Megyek, sok a dolgom.
Nagyon óvatosan csukta be az ajtót maga után. Az asszony sokáig ült, a férfi üres székét bámulva és folytak a könnyei. Félt. Nagyon – nagyon félt
62.
2010 március 22. | Szerző: Nurse
Mindig együtt
Hé! Igen, te ott, azon az asztalnak látszó valamin, figyelnél rám egy kicsit? Rohadtul unom már ezt az egyhangú sivítást, ami abból a masinából jön, a fejednél! Nem tudnál megmozdulni egy kicsit? Akkor talán az a kis szöszi is mosolyogna egy kicsit, és nem rohangálna ide-oda kétségbeesetten, az öreg doki meg nem akarna beléd vezetni egy atomerőművet.
Nem hiszem el, hogy ennek éppen velem kell megtörténni! Éppen most! Mondd, mit vétettem én ellened? Mi a fészkes fenéért nem tudod te soha azt csinálni, mint a többi, megjegyzem, normális ember? Kinn hétágra tombol a tavasz. Éled a természet, meg minden, te meg fogod magad és bekrepálsz itt nekem. Eszedbe sem jutottam egy pillanatra sem?
Halkítsa már le valaki azt a hülye monitort! Az ember még gondolkozni sem tud normálisan ebben a zajban. Egy kis pittyegés zene lenne füleimnek. Légyszi! Persze mindig ezeket a fülsiketítő zenéket szeretted. Hiába mondtam, hogy meg fogunk süketülni, oda sem bagóztál! Illetve igen, bagózni azt jól tudtál. Egyiket a másik után. Most itt az eredménye, látod? Itt fekszel mozdulatlanul, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem dobog a szíved, levegőt csak akkor kapsz, ha beléd pumpálják. Mi jó neked ebben? Már teljesen elkábultam a sok gyógyszertől, amit beléd nyomtak. Haver! Fel kellene kelni! A krimóban a Jucika már kikészítette a sörünket.
Figyelj! Látod a kis szöszit? Persze, hogy nem látod, ahhoz ki kellene nyitni a szemed! Pont olyan, mint az a csaj volt az építőtáborban. Tudod! Akivel először csókolóztál. Milyen esetlen, milyen béna voltál! Kihívtad, hogy együtt nézzétek meg a naplementét. Micsoda romantika! Jobb ürügyet is kitalálhattál volna. Tényleg, láttál te abból a naplementéből valamit egyáltalán? Sokáig tartott, míg végre valahára átölelted, pedig nem volt ellenére a dolog. Emlékszem, mindig ott tébláboltál a brigádjában. A harmadik nap haza is akartak küldeni, mert nem teljesítetted a normát. Pedig teljesítetted te, csak másféle normát. Na, nevess egy kicsit!
Jézusom! Mi ez? Ne, csövet tényleg nem kéne dugni a torkodba! Attól mindig halálfélelmem van. Talán a születésedkor a nyakadra tekeredő zsinór az oka, vagy nem tudom, de nem bírom, ha valami a torkodat birizgálja. Na, látod, akkor egy lyukas garast sem adtak volna az életedért! Percekig csak feküdtél, mint egy kosár szilva.
Nem tudom, most valami olyasmi érzésem van, mintha tanácstalanok lennének ott lenn.
Követelem, hogy hívják ide Doktorhaust, de minimum Kovácsot! Béna egy banda! Ennyit vacakolni az ember gyerekével. Semmi PetScan, vagy MR? Már abban is erősen kételkedem, hogy valaki itt ért az orvosláshoz! Pancserek!
Figyi! Tudod, milyen jó itt ringatózni a lámpák fölött? Olyasmi, mint ott a viadukton. Na, igaz, akkor kicsit tele volt az alsóm, de hihetetlen élmény volt leugrani a magasból. Egy darab gumi, néhány méter szabadesés. Király! Akkor már a barnával lógtál. Azzal a hosszú hajú szépséggel. Egy hétig mást sem hallottunk, csak, hogy milyen bátor vagy, valóságos szupermen. Dagadtál a büszkeségtől. Menő csávó lettél alig egy óra alatt.
Te, nem szólok még egyszer! Zsibbadtra beszélem magam, aztán válaszra sem méltatsz! Ha nem válaszolsz, úgy itt hagylak, hogy a lábam sem éri a földet! Ahogy a tesót hagytad ott az oviban. Emlékszel? Elfagyiztad az időt a pufók vörössel, aztán elhúzott az orrod előtt a busz. Most is le akarod késni? Szenvedni akarsz örök életedre? Na, jó! Utolsó figyelmeztetetés! Most még meggondolhatod magad! Ha nem, hát nem. Én mentem!
Egy szerencséd van, le volt zárva a sorompó. Nem engedtek be a másik oldalra. Vissza kellett jönnöm érted. Hiába mondtam, hogy csak fekszel itt, mint egy rakás szerencsétlenség, meg sem hallgattak. Pedig, ha tudnád, hogy milyen szuper helyen jártam! Komolyan mondom, jobb volt, mint a motorozás! Őrült sebességgel száguldottam egy fényfolyosón keresztül, valamiféle fényalagútban. Hogy magyarázzam, hogy megértsd? Képzelj el, egy iszonyú sűrű ködöt – mint három éve a Mecsekben, amikor a motor elejét is alig láttad – amibe belesejlik valami nagyon békés, valami nagyon jó. Nem ember, nem is állat, hanem valami nagyon jóságos .. valami. Na, erről a szuper helyről kellett visszajönnöm miattad!
Na, ne! Ez már aztán mindennek a teteje! Nézz ki a falon! Na, ki van itt? Igen, pajtás, a Nő! Ott zokog a folyosón, nem ért semmit az egészből. Egy órája még ott voltál nála, az ágyában, most meg itt, ebben a koszlott kórházi szobában. Ne aggódj, nem engedik be hozzád! Már ezt is elszúrtad, el sem köszönhet tőled! Talán majd megkapja a motor kulcsát, a bukósisakot, ennyi marad belőled, ha most azonnal össze nem szeded magad!
Szóval ennyi volt? Nem mozdulsz már soha többet? Tehetek bármit, igaz? Csak fogod magad és elindulsz. Velem. Mert nélkülem nem mehetsz sehova, és te ezt nagyon jól tudod. Egyáltalán nem érdekel a véleményem, mész a saját fejed után.
Utálom ezt az egész helyzetet! Utálom, hogy hozzád vagyok kötve! Takarodj innen! Menj csak, menj! Önző kis dög vagy! Nincs neked szükséged kíséretre, ez az út amúgy is elég kátyús, magadra is alig tudsz figyelni, nem kellek én koloncnak! Már úgyis eldöntötted, nem igaz? Nélkülem. Pedig megegyeztünk, hogy a fontos dolgokban együtt. Mindig együtt …
61
2010 március 18. | Szerző: Nurse
Apró léptekkel közeledett. Meg-megállt bizonytalanul, nézett jobbra-balra. Egy-egy ajtó előtt megtorpant, a keze szinte már a kilincset érintette, amikor mégis meggondolta magát és tovább lépett. Szórakozottan odalépett egy virágcseréphez, az ujjaival megtapogatta a földet – mintha azt vizsgálgatná, kell-e már locsolni. Kötött kardigánja kifordítva, félregombolva, lábán kacsás a papucs.
Amint meglátott, felragyogott a szeme, talán megismert, de ebben nem vagyok biztos.
– Tessék mondani, hol lakom? – kérdezte szorongva.
– Jöjjön csak, megmutatom – fogtam karon – Látja az ajtók színét? Azt kell figyelni. Ilonka néni a zöld folyosón lakik. A zöld folyosón az ötödik ajtó.
– Tényleg? Zöld folyosó? Tudom ám, én voltam ott már egyszer, még az urammal. Amikor még élt szegény.
– Ó, persze hogy volt! Hiszen ott tetszik lakni. Merre indult, kedves?
– A boltba mentem tejért. Palacsintát fogok sütni. Azt nagyon szeretik a gyerekek.
– Hú, az finom! Hogy szokta készíteni? Tesz bele tejet is?
– Tejet? Az meg minek? Nem szeretem a tejet. Én kávét szoktam inni.
– De, a palacsinta! Tudja!
– Palacsinta? – elkerekedett szemekkel végigmér – Éhes, lelkem?
– Nem, dehogy! – válaszolok összezavarodva – Csak … Meg is érkeztünk. Látja? Zöld ajtó, kis angyalka a kilincsen. Ez a maga szobája.
– Itt lakok?
– Igen, Ilonka néni. Nézze csak, itt a kockás takarója.
– Tényleg! – csillan fel a szeme – Hogy maga milyen ügyes! Jöjjön, főzök magának egy jó kávét – lép a ruhásszekrényhez, és kivesz egy párnacihát.
– Ezt nagyon szeretem – szorítja az arcához – olyan finom, puha – aztán leül az ágyra, kezére tekeri az olvasót, és már mondja is az Üdvözlégyet.
– Akkor most itt hagyom, Ilonka néni! Nem sokára jövök a vacsorával. Minden rendben?
Csak nagy sokára válaszol, láthatólag zavarom. A szája némán mozdul, az olvasó apró rizsszemei pörögnek az összekulcsolt kezei között.
– Igen, rendben. Ülök egy kicsit, aztán megetetem a tyúkokat.
60.
2010 március 17. | Szerző: Nurse
59.
2010 március 16. | Szerző: Nurse
Dühöt érzek, tehetetlenséget. Mindig bosszant az értelmetlen halál. Kérdések cikáznak a fejemben, válaszok, aztán megint előlről kezdődik minden. Mit érezhet az ember a halál előtti percekben? Amikor nem természetes a halál, hanem egy kéztől jön, nem is idegen kéztől? Mit érzett az anya, amikor a szeme láttára gyilkolja meg a gyerekeket az az ember, akinek épp a védelem lenne a dolga? Érthették-e a gyerekek, hogy miért sújt le a kéz, amelytől eddig csak símogatást kaptak?
Miért ez a nagy csönd? Kihalt a ház, gyerekjátékok ülnek az ablakban árván, gazdáikra várva. A bokor tövében nyílik a hóvirág, a falak még ki sem hűltek. Csak a testek hidegek, azok az apró kicsiny gyerektestek. Valahol talán átöleli öket az anya, óvón és féltőn teszi azt, amit ideát nem tehetett meg abban az utolsó percben. Talán az apával is találkoznak. Egymásra tudnak-e majd nézni ott fenn, amikor ismét egymás mellé kerülnek a sorban?
Mona
2011 március 12. | Szerző: Nurse
Na, megint egy szerencsétlen flótás! Olyan kis gyámoltalan, olyan nyápic. Istenem! Mihez fog ez itt kezdeni? Néz körbe azokkal a nagy, boci szemeivel. Méri fel a terepet. Látom, a mániákus Jucika nem nagyon tetszik neki. Nem csodálom, egész nap mosómacit játszik. Reggel elkezdi mosni a vacak kis rongyait és csak ebéd közben hagyja abba. Hogy nem bolondul bele! Mondtam is a Lizának, ezt nem itt kellene pihentetni a dühöngőben, hanem le kellene küldeni az alagsorba, ott moshatna kedvére reggeltől estig.
Jaj, de aranyos ez az új fiú! Hogy nézi a Bélukát. Na, ne! Ezt nem hiszem el! Odamegy hozzá! A Bélukához még soha senki nem ment oda elsőre. Ez a szerencsétlen meg még a nyálát is letörli. És beszél hozzá! A Bélukához, aki öt éve egy szót sem szólt senkihez. Ezt azért mégsem hagyhatom szó nélkül, odamegyek hozzá.
– Ha akarja, megcsinálhatja rólam a monitorképet, ez lesz az ötödik – szólítom meg mosolyogva, de nem válaszol, csak néz rám felhúzott szemöldökkel – Ötször fáradtam be, és hevertem ki négy klimaxot, és a Pali ápoló is leszívott belőlem néhány liter vért, éjszaka meg denevért dobott rám, ez okozta a problémát. Maga miért van itt?
– Azt hiszem…
– Ne is mondja! Elhiszem, hogy mennyire zaklatott. Ez a politikai nyomás, ami itt van! Majd meglátja!
Dehogy látja meg! Érzem, hogy nem ért az egészből semmit. Ahogy elnézem, ez is a Pali ápoló denevériskolájában fog kikötni, mint a többi hülye. Oh, bocsánat! Mentális krízisben szenvedő, pszichiátriai ápolt. Ugye, ez a helyes kifejezés?
– Bemutassam a többieket? – kérdem tőle mosolyogva. Mert a mosoly az fontos. A dilidoki is megmondta.
– Ha megtenné, megköszönném – válaszolta, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem is igazán akar bennünket megismerni. Szerintem semmi baja, csak valaki bezsuppolta ide, aztán szeretne túllenni ezen az egészen. Fura egy alak, remélem nem szatír! Bár, lehet, hogy nem is ártana, úgyis olyan langyos a társaság.
– Na, lássuk csak! Az ott a Marika. Egészséges, felnőtt nő, csak a foga fáj, de nem árulom el, hogy miért. Egészséges, nem veszélyes. Ott, a másik sarokban a Gyurika. Túlságosan sok monitor van beleépítve, köszöni a beavatkozásokat, most már menekülni szeretne, kéri a hazabocsájtását. Bár, attól tart, az intézet vezetője nem fogja engedni. De csupán csak féltékenységből és irigységből.
Ott az a csinos nő, egy tévémilliomos. Ő szerepel minden műsorban, még a Paulinában is! Most képzelje el! Csak kicsit túlzásba ment. Most az FBI- vel kötött üzletet, de annak a titkát nem árulja el. Ő is szeretne hazamenni. Ha elfogad egy jó tanácsot, akkor ne erőszakoskodjon a szentéletű prostituálttal, aki én vagyok, mert nekem küldetésem van! Az a főorvos, látja? Az ott, fehér köpenyben! Na, vele jó lesz vigyázni, mert ha jól diagnosztizáltam, akkor mániákus depressziós, és azok mindenre képesek.De most már magára kell hagynom, remélem, boldogul egyedül is, mert érzem magamon az egészségesedési folyamatot, így ideje hazamennem. Viszlát!
Nem értem én ezt az embert! Csak néz rám megrökönyödve. Egy szó nem sok, annyit sem tud szólni. Meg sem mozdul. Tulajdonképpen mit várt tőlem, Monától, a skizofrén prostitól?
Oldal ajánlása emailben
X