20.

2008 október 26. | Szerző: Nurse |

 

 Átütő sikerre készült. Hatalmasra, amivel aztán bekerül a köztudatba. Ami után ujjal, lopva mutogatnak utána az emberek. Súgva kérdezgetik egymástól: – Láttad? Ő az Író! Tudod, akinek az a jó kis könyve megjelent, amit elkapkodtak mind egy szálig, aki olyan szuper kritikákat kapott.

Nem sok hiányzott hozzá. Csupán csak a Mű. Igen ám, de pont a Mű váratott magára. Lapozgatta az üres füzetet, rágcsálta a toll végét, és a múzsát várta előbb szelíd nyugalommal, majd tajtékozva. Határidő van! Jönnie kellene valami gondolatnak. Valami történet kellene. Valami egészen különleges, valami szép, valami igaz, valami … Valami.

Az első nap csak mosolygott. Leült a gép elé és elkezdte volna írni a Művet, de csak az jutott eszébe, hogy a nagyok már úgyis megírtak  minden  megírásra érdemes gondolatot. Különben is hamarosan itt a karácsony. Ki kellene találni, kit milyen ajándékkal lepjen meg. Hány embernek is kell valami ajándékot beszerezni? Valami egészen különlegeset, egyedit, valami átütőt, mint ez a Mű is, ami nem akar megszületni.

Ujjai kopogtatták a billentyűzetet, maga sem tudta, mit ír, csak azt látta, hogy fekete-fehér sorminta rajzolódik ki a leütött karakterek nyomán. Mi ez? Elolvasta. Egy régi karácsony képei néztek vissza a sorminta lyukkártyái mögül.

A másodok nap újra erővel vonszolta magát a monitor elé. Írni kellene. Valahol zene szól, egy kutya nyüszít. Mi ez a sok zaj,  ez a hangözön? Nem lehet így írni! Halgattassa el valaki azt a kutyát! Most meg mi ez a csönd? A falióra kattanása megőrjítette. Egyre csak azt ütötte az inga, hogy mincs-nincs. Nincs Mű, nincs gondolat, nincs egy leütött betű. Nincs, nincs, nincs Mű. Minden idegesítette, különösen a határidő. Ennyire szűkre szabni!

Harmadik nap. Előtte kikészítve az óra, hogy tudja, mettől meddig. Nem gondolta volna, hogy ez ilyen nehéz. Máskor csak úgy jöttek a gondolatok. Amikor nem kellett írni, csak lehetett. Amikor nem várta senki a Művet. Azok voltak a szép idők! Ez az egész olyan, mint egy ős, öreg, fekete-fehér film. Néhány kocka annyira megkopott már a sok használatban, hogy villanásnyi szünetekkel, alig élvezhetően látszik csak az igazi történet. A lényeg benn van, de kicsit nyögvenyelős, helyenként élvezhetetlen. Mint jelenlegi stádiumában a Mű.

Itt tart most. Néhány kocka már kész, néhány gondolat már a helyén. Jobbára a fejében. Talán egyszer minden adott lesz, minden betűt leír, minden mondatot befejez. Talán. Talán elkészül a Mű. Türelem, Kedves Olvasó! Türelem!