9.
2008 október 6. | Szerző: Nurse
Ugyan Drága Hölgyem! Azt hiszi, hogy amit itt írás ürügyén összehord, az bárkit is érdekel, bárki is kíváncsi ezekre a sekélyességekre? Nos, ki kell hogy ábrándítsam! Senki, hangsúlyozom senki nem fogja Önt vállon veregetni ezekért a sorokért! Sőt! Néhol már annyira unalmas és közhelyes, hogy az már felháborító. Azt hiszi, hogy kíváncsi valaki is az Önben dúló háborúkra, a gondolatainak kesze-kuszaságára? Gondolt már arra, hogy meg kellene maradnia a kaptafánál? Arra, hogy nagyon szép hivatás az Öné? Tudom nehéz a mindennapi megküzdés, de mégis úgy gondolom, hogy az Ön hivatása sokkal több pozitívumot tud adni Önnek, mint amit az írással valaha is elérhet. Szerintem, most kellene abbahagynia, még mielőtt rálépne arra a nem túl biztos és szilárd hídra, ami átvezetné Önt egy másik szférába, egy másik világba, ha úgy teszik. Azt tudnia kell, hogy az az út nem lesz egyszerű, sőt, sokszor nagyon – nagyon keserű és izzadságszagú kaptatók fogják az Ön finom lelkét meggyötörni. Támadni fogják és elmarasztalni. Néha vetnek Önnek egy-két morzsát a dicséretből, de csak azért, hogy utána mélyebbre rántsák, egészen a pokol kapujáig. Felkészült erre, Hölgyem?
Abbahagyni? Amikor kinn gyönyörűen süt a nap? Amolyan vénasszonyok nyara. Utolsó simogatás, utolsó meleg ölelés, mielőtt valami fagyos zúzmarába öltözne minden. Egy utolsó csalóka reménysugár, talán a természet nem akarja, hogy tudjuk, nincs már messze az idő, nincs már messze az óra, amikor pőrére vetkőzve kiállnak a fák, hogy puha, meleg takarójukat magukra öltsék a szántóföldek, hogy apró pihécskéjükkel tündérországot varázsoljanak a hófelhők. Nincs már messze az idő. Nem olyan szomorú dolog ez, hiszen a természet halála magában hordozza a megújulást, a feltámadás lehetőségét. Nálunk, embereknél is csak amolyan ideiglenes dolog a halál, nálunk is csak a test hal meg, a lélek útra kel, hogy megújulva, felfrissülve, új erővel részese legyen egy új életnek, valami remek dolognak, valami nagyon jónak. Örök körforgás. Minden ismétlődik, lüktet és pulzál, minden rosszat követ a jó, minden fekete után jön a fehér, és ez így van rendjén.
Van valami megható abban, ha azonos gondolkozású emberek találkoznak és a lelkeik valahogy összekapcsolódnak. Nem kifejezetten a szerelmekre gondolok, csak két emberre valahol a világ két pontján, valahol az univerzumban. Talán nem is tudnak egymás létezéséről hosszú ideig. Aztán jön egy kósza szél, ami felkap az egyikből egy darabkát és odarepíti a másik elé. Nem hívja fel rá a figyelmet, de az a másik mégis tudja, hogy le kell érte hajolnia, fel kell emelnie, a markába kell szorítania, mert az az ő darabkája a Világnak nevezett óriási Puzzle-ban. Összeillenek, kiegészítik egymást, értik egymás ki nem mondott szavait, ismerik a ki nem mondott gondolatokat, érzéseket. Valamiféle vonás van közöttük, amiről addig a pillanatig nem is tudták, hogy létezik, amíg meg nem jött a szél. Nem tudni azt sem, hogy milyen irányból kell a szelet várni, bárhonnan jöhet, bármikor lecsaphat melegséget, megértést és barátságot hozva magával. Ilyenek a kapcsolatok. Kiszámíthatatlanok, mint a szelek. Jönnek mennek, születnek, meghalnak, de a részecskék mindig egymásra találnak és éppen ez a jó. Nagyon, nagyon jó.
8.
2008 október 5. | Szerző: Nurse
Nem biztos, hogy író leszek. Egyszerűen képtelen vagyok betartani az ígéretemet a napi írásmennyiséggel kapcsolatban. Eddig mindig akkor írtam, amikor mondanivalóm volt, amikor úgy éreztem, hogy most van bennem valami, amit ki kell írni, valakivel meg kell osztani, mert ha bennmarad, akkor megfojt. Most, amikor ezt naponta meg kell tennem, akkor nem úgy forog az agyam, ahogy az az íráshoz kell. De ki tudja, talán éppen így jön ki belőlem valami más, valami érdekes, ami nem feltétlenül az én saját problémám, hanem valami átütő és érdekes valami, ami sokkal inkább írás, mint az eddigi irományaim.
Kellene írnom a tegnapi napról. Tudom, hogy sokan kíváncsiak, mi volt, hogy volt? Nos, a tegnapi napból a legmeghatározóbb élményem az utazás. Reggel szakadó esőben érkeztem a pályaudvarra, ahol nagy meglepetésemre, úgy 50-60 kisiskolás várakozott, mint később kiderült ugyanarra a vonatra, mint én. Elképzelni sem tudod azt a hangzavart! Mint a zsizsikek, nyüzsögtek, cikáztak ide-oda, kergetőztek, kiabáltak, uralták előbb az egész várótermet, majd a vonatot. Olvastam volna, de ha nem a kicsik kiabáltak, akkor a Fradi meccsre utazó fanatikus szurkolók nem hagyták, hogy elmerüljek a Levélregénybe. Sohasem értettem ezt a fajta lelkesedést. Meglett családapák, értelmesnek látszó fiatalok minden hét végén felkerekednek, némi kis kísérővel vonatra szállnak és elindulnak, hogy kedvenc csapatuknak szurkoljanak, mindegy, hogy azok az ország melyik eldugott pontján játszanak. Azt hiszem, képtelen lennék az effajta fanatizmusra. Persze, sohasem tudhatom.
Most meg csak arra gondolok, hogy nekem a futás drog. Lehet, hogy nagy szavak ezek, igen, de tényleg így érzem. Egyszerűen fizikai fájdalmat érzek, ha nem húzhatok futócipőt, ha nem indulhatok el a szokott időben a napi kilométerek legyőzésére, még akkor is, ha vannak olyan napok, mint a mai is, amikor iszonyatos erőfeszítésbe kerül, hogy ne adjam fel. Későn kezdtem újra. Talán el sem kezdtem volna, ha nincs egy szomszédasszony, aki ugyanakkor akar valamit kezdeni magával, amikor én is úgy éreztem, hogy a napi stresszt valahol le kellene vezetni. Azóta futunk együtt. Egy életre szóló barátság lett az esti futásokból és amolyan tébolyterápia. A fizikai fáradtság ellensúlyozza azt a sok-sok lelki terhet, amelyeket mindketten hazahozunk innen – onnan. Abban az időben, amikor elkezdtük, mindketten valamit kerestünk, ami segít, ami átsegít azon a pocsolyán, amiben akkor mindketten voltunk. Tehettünk volna mást is, nyúlhattunk volna pohárhoz, járhattunk volna vásárolni, de a láb mindig kéznél van, gondoltuk, és egy őrületes szerelem lett belőle. A futás szerelme. Egy barátság, egy életforma, kikapcsolódás, jó közérzet. Kell ennél több? Nem hiszem.
7.
2008 október 4. | Szerző: Nurse
Szeretek megbújni a székek között, beleolvadni a tömegbe, csak úgy a része lenni. Nem szív, nem ész, csak egy egyszerű sejt, egy aprócska, pici, akit észre sem lehet venni, mégis nélküle nem lenne teljes az egész. Egy mikroszkópikus részecske, ami önmagában nem meghatározó, nem irányadó, de szükséges a működéshez. Lennék akár falevél, egy évgyűrű, egy virágszirom, akármi, csak lehessek még egy kicsit. Egy kicsit része az egésznek.
6.
2008 október 3. | Szerző: Nurse
Egészen hihetetlenek ezek az öregek! De komolyan! Időnként csak tátott szájjal csodálkozom, szörnyülködöm, és azért imádkozom, hogy valahogy megússzam ezt az állapotot. Pedig nagyon szeretem őket, tisztelem a tudásukat, a bölcsességüket az élni akarásukat, de néhány dolog igen csak bosszant némelyikükkel kapcsolatban. Sokfélék, akárcsak mi, fiatalok. Akadnak olyanok, akikkel bárhogy szeretnék, akkor sem tudok közös nevezőre jutni, kölcsönösen taszítjuk egymást. Elég csak egymás közelébe kerülnünk és mindkettőnkből kibújik a kisördög, aztán lehet a probléma bármilyen apró, képtelenek vagyunk megoldani. Mindig is zavart a kivagyi viselkedés, de ha ez fűszereződik egy kis namajdénmegmutatomneked mentalitással, attól őrizzen meg az Isten. Bosszant, ha valaki nem tisztel sem törvényt, sem hagyományt, csak megy a saját feje után, mert a dolgok neki járnak, de az meg sem fordul a fejében, hogy adni is kell, hogy kaphassak. Ez a szeretetbank. Csak annyit kérhetek számon, amennyit előzőleg betettem, vagy, ha a szeretetet kölcsön szeretném, akkor utólagosan, kamatokkal kell az a bankba visszaszolgáltatni. Nem elég a misén az első sorban ülni és eljátszani a jó keresztényt, a templomból kilépve gyakorolni is kell a szeretetet. Nem elég az igét meghallgatni, hirdetni is kell, és aszerint élni is kell. Nos, ezt sokan elfelejtik, és csak saját sivár kis életük kerül a középpontba. Aztán jönnek a szorongások, az éjszakai nem alvások, a magány, a társtalanság. Könyörgöm! Hogyan találna olyan társra, barátra, aki folyton csak a saját problémáját szajkózza, képtelen a másikra figyelésre és az alázatra? Minden kapcsolat alázat. Képesség, adomány, ajándék, nevezhetjük bárhogy, egy a fontos, ki kell lépnem az önsajnálatból, a magamra figyelésből, az önzésből és a lényem egy darabkáját át kell nyújtanom valaki másnak. Egy másik embernek, aki az enyém mellé teszi a sajátját, és így alkotunk ketten egy egészet. Egy egységet. Figyelünk egymásra, megosztjuk a gondolatainkat, bánatunkat és örömeinket. Ettől aztán kinyílik a világ, és már nem is lesz fontos a saját bajom, fájdalmam, mert már nem egyedül viszem a keresztet, van társam, aki segít cipelni azt, letörli könnyeimet, egy pohár vizet ad, amikor pedig eljön a búcsú pillanata, egy imát mond a betegágyamnál.
Valami kerülget, azt hiszem. Valami kórság. Fáj a torkom, össze-vissza ver a szívem. Húz az ágy. Gondoltam főzök egy jó teát és elvonulok olvasni. Tetszik ez a könyv. Nem az a nyögvenyelős szerelmi történet, kicsit mégis bepillantást nyújt egy idősödő asszony mindennapjaiba a levelezésén keresztül. Egyfajta társadalom kép a kádári rendszer idejéről. Egy tanárnő, aki nyugdíj mellet tanít, levelezni kezd gyermekkori férfiismerősével. A levelein keresztül mutatja be az életét, a családját, az iskolát, ahol tanít, a gyerekek és tanárok problémáit.
Holnap megint iskola. Már nem izgulok annyira, de azért egy kis szorongás még maradt bennem. A vonatozást különösen szeretem. Elnézem a fel és leszálló embereket, próbálom kitalálni kik, és mifélék. Benézek a szemekbe. Sorsok vannak oda beleírva, érdekes, szomorú, boldog sorsok. Csak jól kell nézni őket. Lehet olvasni, zenét hallgatni, vagy egyszerűen csak belemélyedni az elsuhanó tájba, a gondolatokba, magamba. Na, futás olvasni! Pont.
5.
2008 október 2. | Szerző: Nurse
Valami feszültség bujkál az ágak között. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi ez, és azt sem, hogy mitől van ez az érzésem, de valami felhősödést látok létem egén. Amolyan esővárás, vagy mifene. Lehet, hogy jót is tenne egy kis eső, vagy egy kiadós sírás, bár igazán erre a másodikra semmi okom nincs. Szeretem az esőt, az esőcseppek táncát, a szédülésüket egyik levélről a másikra. A levegő frissességét, a tisztulást, az újjászületést. Mi a fenéért beszélek éppen most az újjászületésről, amikor ez az időszak éppen az elmúlást idézi? Amikor kinn már sárgulnak, pirosodnak és barnulnak a levelek, amikor a szüretek lassan véget érnek, a kandallókban a lángnyelvek duruzsolnak, forralt bor és birs illata száll. Szeretem ezt a borongós időszakot, talán mert olyan, mint én.
Időnként jó lenne tudni, ki is vagyok valójában. Először is vagyok hálátlan gyermek, szerető testvér, csetlő-botló feleség, féltő anya. Aztán vagyok gondoskodó ápoló, kacér nő, háziasszony, közepes szakácsnő, figyelmes hallgató, szorgalmas tanuló, rossz vezető. Annyi szerep van, amiben jó lenne megfelelni, vagy legalább annyit tudni, hogy az irány megfelelő-e? Jó lenne tudni. Persze ezekben a dolgokban felesleges lenne tanácsot kérni bárkitől is, hiszen nincs két egyforma élet, így kliséket sem lehet ráhúzni senkire. Az a ruha, ami egy bombázón jól áll, az valószínűleg rajtam murisan mutatna, vagy hiába nézem sóvárogva a tini lányok frizuráját, ha én már kinőttem abból a korból. Így van ez. Bizonyos dolgokhoz elég csak fiatalnak lenni, és nem gondolni az idő múlásával, más dolgok pedig éppen attól szépek, hogy megérlelte őket az idő. Hányszor mondtam már, hogyha újra kezdhetném, ennyi idős fejjel… Nem lenne semmi. A hibákat ugyanúgy elkövetném újra, azok a bőröm alá égtek, csak egy plasztikai sebész kése változtathatna rajtuk gyökeresen. De annak meg mi értelme? Minden épp így jó. A szerepek is, az utak is, az élet is.
4.
2008 október 1. | Szerző: Nurse
Egyre csak nő a gombócom. Nem az, amelyiket kézzel formázom, prézlibe forgatom, majd kisütöm, hanem az, amelyik a torkomat szorítja össze. Elúszok megint. Valahogy nem jól osztom be az időmet, vagy mifene, de kicsit olyan, mintha az árral szemben úsznék. Itt van ez a birs. Órák óta kevergetjük felváltva, de nem nagyon akar sűrűsödni, mintha megmakacsolta volna magát, kitámasztotta a lábát és nemet mondott minden kezdeményezésemre, hogy sajt állagúra sürítsem össze. De nem adjuk fel! Csak azért sem!
Egy csomó ötlet volt ma a fejemben, hogy miként lehetne arra a pályázatra a novellát összehozni, de igazán csak akkor kap végleges ruhát, ha végre nekiveselkedek, rászánok pár órát, hogy kihúzzam a felesleges sallangot és valami történetbe ágyazzam az egészet. Idő. Az a legkevesebb. pedig most nagyon hiányzik. Talán a hét végén. Elkezdetem olvadni a Levélregényt. Tetszik. Olyan nekem való történet egy levelezésbe ágyazva. Szerelmes regény? Még nagyon az elején tartok, de szerintem valami ilyesmi jön ki belőle. Ha én egyszer így tudnék írni! Az bizony szuper lenne.
Ma csak ennyi telt tőlem. Tudom, hogy messze elmarad a kirótt mennyiségtől, de most első a birsalmasajt, és az most kritikus fázisban van. Bele kell tenni a legfontosabbat, a szívemet és a cukrot. Bocs, most megyek! Pont
Három
2008 szeptember 30. | Szerző: Nurse
Rövid helyzetjelentés. Szakadozik az elmém. Kicsit olyan ez az egész, mintha egy ősöreg, fekete-fehér filmet néznék. Néhány kocka annyira megkopott már a sok használatban, hogy villanásnyi szünetekkel, alig élvezhetően látszik csak az igazi mű. Persze a lényeg benn van, de kicsit nyögvenyelős, helyenként élvezhetetlen. Elfáradtam azt hiszem. Tudom, hogy meg kellene kicsit állni, de a zakatoló, lüktető élet nem engedi az elpilledést. A dolgot tenni kell, az életnek folyni kell, az órának járni kell, az úton haladni kell. Tudom, hogy máskor is van ilyen torzulása a filmnek, de néha fel sem tűnik az, ami máskor elviselhetetlen. Talán az idő is teszi. Kinézek az ablakon. A levelek között nem játszik a fény, csak szürke bárgyúsággal libben meg egy-egy falevél. Milyen szerencse, hogy épp egy fa van az ablak alatt, nem a koszos benzinkutat kell néznem naphosszat. A zaj ma elviselhetetlen. Autók száguldanak el gyors egymásutánban, egy csatornafedél zörren minden pillanatban. Jó lenne ma egy kis csend. Egy nyugodt félóra, amikor kinyújtózkodva bámulnék bele a semmibe. Mert olyan is kell. A semmi. Nekem kellene.
Valahogy nem az igazi ez a mai nap. Csak nem hagy nyugodni az a két ládányi birsalma a pincében, így hazatérve nekiveselkedem. Először csak méregetjük egymást. Én kicsit bosszúsan, ők inkább fájdalman. Tálak elő, Tv bekapcsolva. Nem elég nekem ez a rengeteg kőkemény birs, még Mónikát is viseljem el? Na, ezt már nem! Átkapcsolok. Aztán kikapcsolok. Lassan fogy a birs, meg a lendületem, de az én fejecskémben ezerféle gondolat talál utat. Ha most egy papír lenne a közelben! De nincs. Csak birs. Jó sok birs. Belefeledkeztem a munkába, így nem vettem észre, hogy eljött a futás ideje.
-Még nem öltöztél fel? – kérdezi a férjek gyöngye, mikor nagy sietve hazaérkezett.
-Még nem. – mondom kissé bosszúsan, mert nem méltányolta eléggé erőfeszítésemet birsfronton. Abban a pillanatban futott bele a kés az ujjamba. Futni már egy köteg papírzsepivel mentem. Meg is látszott a sérülés, nehezen ment a futás. Jó, tudom, nem foghatok mindent arra a pár csepp vérre, de akkor is! Tessék csak engem megfelelő módon sajnálni és komolyan venni! Nem elbagatelizálni egy ilyen hatalmas sebesülést a birsfronton! Egyébként is, a kezemre még szükségem van, ki írja le azt a pár sornyi szöveget, amivel még adós vagyok a mai nap?
A mai nap sem volt semmi. Pedig jó lenne csak úgy végignyújtózkodni az ágyon és egész nap olvasni, heverészni, és megint olvasni. Na, jó! Azért felkelnék egy órácskára, hogy egy teát főzzek magamnak, és leírjam a napi adagot. Ehelyett mit teszek holnap? Befejezem a birslamasajtot. Érdekel a recept? Na, azt már nem! Ez szupertitkos, ősöreg, hazai recept. Inkább kiteszem a pontot. Pont.
Kettő
2008 szeptember 29. | Szerző: Nurse
Előttem kikészítve az óra, hogy tudjam mettől meddig. Nem is gondoltam volna, hogy lesz olyan ember, aki rám talál ebben az eldugottságban. Na persze, ha szanaszét küldözgetem a linkeket, ne csodálkozzak a dolgon, ugye? Az idő csodálatos, a napsugarak valami szemkápráztató játékot játszanak az ablakon, a fák levelei között szaladgálnak, madarak csicseregnek, a távolban egy mentőautó szirénája visít. Nyugalom. Látszólag. Akkor nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy az a fránya idézet kitől van, ami a gondolataimba fészkelte magát reggel. Valahol halk zene szól, kolléganőm motoszkál a hátam mögött. Igen, még dolgozom. Teljes erőbedobással, és szorgalommal. A leleteket viszem fel a gépre. Nagyon sok van belőlük, sokáig tart a dolog. Kerek egy órahosszat.
Reggel élménybeszámolót kellett tartanom az iskoláról. A legjobban a megérkezésem tetszett mindenkinek. A korai vonattal érkeztem, mert a következővel nem értem volna időben a Művészetek Palotájába (Nem tudom, helyesen írtam-e?) Egy darabig elnézegettem a környéket, készítettem pár fotót a Nemzetiről, a felhőkkel zsúfolt Budapestről. Már annyit sétáltam fel-le, hogy a biztonsági őr le sem vette rólam a szemét. Nehogy azt hidd, hogy olyan feltűnő jelenség vagyok! Dehogy! Nos, gondoltam, ennek a fele sem tréfa, jobb lesz, ha bevonulok a meghirdetett helyre. Így is lett. Ott még javában folytak az előkészületek, de kedvesen egy terem felé irányítottak, hogy üljek be nyugodtan. Belépve kb. 10-12 szempár nézett rám, amitől egy kicsit zavarba jöttem. Nem számítottam rá. Amúgy is zavarba jövök idegenek társaságában, de ez a helyzet…! Leültem az első székre, ami utamba került, kinyitottam a könyvem, hogy zavarom leplezzem. Igen ám, de nem volt elég fény az én vaksi szememnek. Sebaj, gondoltam, átülök egy másik helyre. Csomag össze, kabát, táska hónom alá, költözés. Szuper, gondoltam, ez a hely már tényleg megfelelő. Szemüvegek mögül leskelődés. Könyv elő, olvasó project beindul. Két-három oldal elolvasása után valami rossz sejtéstől vezérelve körülnéztem a teremben. Azt a meglepetést! A pulpitus éppen a hátam mögött. Mire felocsudtam, hogy rossz oldalra ültem, már késő volt. Nem lehetett mit tenni, hát még újból cuccolni! Illetve lehetett volna, de észrevettem, hogy társaim szemüvegük mögül árgus szemekkel figyelnek. Most már látom, hogy Ők is Sünik. Az elejett pillantásokból megértettem, hogy Ők épp annyira szoronganak, mint én, és éppolyan nemtörődöm lezserséggel álcázzák eme gyengeségüket.
Délután barátnőm lemondta a futást. Semmi gond, gondoltam, mire való a férj? Naná, hogy arra, hogy oldalboráját elkísérje. Az égen hihetetlen szépséggel fodrozódtak a felhők, néhol egymásra tornyosultak, máshol mintha avitt anyagból készült volna a paplanuk, résnyi világos lyuk éktelenkedett az oldalukon. A lemenő nap utolsó sugara égő vörösre színezte a habos paplan tetejét. Gyönyörű volt. de tényleg. Sajnos a friss levegőnek a fűtési szezon beálltával vége. Mire hazaértünk, inkább éreztem magam füstölt sonkának, mint az egészségéért futó sportolónak. Most pedig itt ülök és kopogtatok a billentyűzeten, hogy meglegyen a mai adag, és nyugodt szívvel mondhassam, ez férfimunka volt és pont. Pont.
Első
2008 szeptember 28. | Szerző: Nurse
Ez most egy blognak álcázott írásgyakorlat. Ne várj tőle semmit, mert nem az a célja, hogy bárkinek is mondjon valamit. Csupán néhány sornyi írás, amire kötelezem magam mától minden nap. Igen, kötelezem magam, hogy naponta írjak valamit. Nem a másik, az igazi blogomban, mert ez nem az az írás. Ez csupán gyakorlás. A suliban, ahova járok, Kornis Mihály azt mondta, hogy egy írónak, ha igazán író akar lenni, gyakorolni kell kezdetben egy órát, majd egyre növelni a mennyiséget. Addig kell növelni, hogy már másra is tudjon koncentrálni, hogy ne legyen görcs az írás. OK. Ezt még megtehetem az ügy érdekében. Tehát a mai nap kötelezem magam, hogy minden nap írjak valamit, ha többet nem, egy levelet, vagy a temérdek blogom közül valamelyikbe valamit, vagy ide, hogy gyakoroljak, hogy rutinná váljon az írás. Kornis azt is mondta, hogy bármit írhatok, akár a paprikáskrumpli receptjét is. Persze. Gondolja Ő, ha én írok a munka mellett, akkor lesz időm paprikáskrumplira? Annyit azért megtehetek, hogy kikészítem a családomnak a szakácskönyvet, vagy rövid útmutatást írok a tükörtojás elkészítésének rejtelmeiről. Mert, hogy a konyha környékén nem látnak, az biztos! Hiszen még olavasnom is kell. Naponta. Kortárs írókat! Na ezt add össze!
Tulajdonképpen ennek a sulinak Ők a vesztesei. a családom. Furcsa lesz majd nekik, hogy nincs tiszta ruha időre, nincs birsalmasajt, nincs húsleves, csak előregyártott pizza, mert anya ír. Bizony ír, naponta. Naponta egy kicsivel többet. Gyakorlásképpen. Hoppá, most megakadtam! Valami téma kellene, hogy áthidaljam ezt a kellemetlenséget. Igen! Arról is akartam írni, hogy Jókai Anna viszont azt mondta tegnap, hogy nem is én írok. Én csak egy eszköz vagyok Isten kezében. Csak azt írjam, amit úgy érzem belülről kell megírnom. Ne olyat írjak, ami az aktuális igényt kielégíti, ami most trendi, de holnapra már idejét múlt, és senki sem fog rá emlékezni. Ezt az egyet megígérhetem. Erre a blogra már ma sem fog emlékezni senki, nemhogy holnap. Azért jó volt ez tegnapi nap. Megerősített abban, hogy az írásról jól gondolkozok. Elsősorban személyiségépítésként fogtam fel eddig is, tehát nem gond, ha a kutya sem olvassa. Bocs, Kedves Barátaim! Nem arról van szó, hogy kutyába sem veszlek benneteket, csak azt akartam érzékeltetni, hogy nem elsősorban a publicitás ami fontos nekem az írásban, hanem az, hogy valahogy kiírjam magamból magamat.
Hamarosan be kell fejeznem, pedig ténylegesen nem is volt ez egy óra. Már az első nap elsumákolom a felét! Ennek böjtje lesz Süni! Most felnéztem az órára, ami ma került fel a falra. Gyönyörű, antik óra. Sokáig nem törődtünk vele, most végre eljött az idő, hogy helyre hozassuk. Szóval itt ketyeg a fejem felett, minden kattanása egy szúrás a szorgalmamon. Ketyeg, jelezve az időt, hogy bizony közeleg a futás ideje, amiről még az írás kedvéért sem vagyok hajlandó lemondani, és cipőt kell venni, futni kell, hogy a test fáradtságával a szellem frissüljön. Társaim már biztosan futócipőben toporognak, várják, hogy kitegyem a pontot. Nos, ezt teszem. Pont.
10.
2008 október 7. | Szerző: Nurse
Na, azt azért mégsem! Abba nem hagyom, már csak azért sem, hogy pukkasszam csak egy kicsit magam. Azon még nagyon erősen gondolkoznom kell, hogy miért nem jönnek ki belőlem olyan igazi történetek. Például mesék, novellák, hogy a regényről már ne is beszéljek. Úgy érzem, képes lennék megírni őket, de valahogy nem tolakodnak az ilyesmi gondolatok. Emiatt egy kicsit szomorú vagyok. A másik gondolatom meg az, hogy milyen keveseknek sikerül az, amit én csinálok, hogy érzéseket ír le. Szerintem ez kicsit nehezebb, mint egy mesét megírni, hiszen az ember az érzéseivel csak nagyon ritkán van tisztában. Egy érzést leírni, úgy hogy az másoknak is mondjon valamit, hogy az a másik ember amikor olvassa, ugyanazt érezze, mint én, a homlokához kapjon, hogy hoppá, hiszen én is így éreztem ekkor, meg akkor. Amikor boldog voltam, amikor szomorú, amikor fájt, amikor lüktetett, amikor vártam, amikor belenéztem, csak nem tudtam megfogalmazni. Milyen jó, hogy van valaki, aki leírja helyettem, milyen jó, hogy látom, Ő mit csinált akkor, amikor ez, vagy az történt vele. Szóval, nehéz dolog ez.
Persze ezeket az érzéseket is bele lehetne ágyazni egy történetbe, egy mesébe, vagy a szereplőket felöltöztetni ezekkel az tulajdonságokkal. Szóval, sokat kell még tanulnom, Anyu! Ígérem szorgalmas diák leszek és gyakorolok, gyakorolok…majd holnap.
Oldal ajánlása emailben
X