6.

2008 október 3. | Szerző: Nurse |

 

Egészen hihetetlenek ezek az öregek! De komolyan! Időnként csak tátott szájjal csodálkozom, szörnyülködöm, és azért imádkozom, hogy valahogy megússzam ezt az állapotot. Pedig nagyon szeretem őket, tisztelem a tudásukat, a bölcsességüket az élni akarásukat, de néhány dolog igen csak bosszant némelyikükkel kapcsolatban. Sokfélék, akárcsak mi, fiatalok. Akadnak olyanok, akikkel bárhogy szeretnék, akkor sem tudok közös nevezőre jutni, kölcsönösen taszítjuk egymást. Elég csak egymás közelébe kerülnünk és mindkettőnkből kibújik a kisördög, aztán lehet a probléma bármilyen apró, képtelenek vagyunk megoldani. Mindig is zavart a kivagyi viselkedés, de ha ez fűszereződik egy kis namajdénmegmutatomneked mentalitással, attól őrizzen meg az Isten. Bosszant, ha valaki nem tisztel sem törvényt, sem hagyományt, csak megy a saját feje után, mert a dolgok neki járnak, de az meg sem fordul a fejében, hogy adni is kell, hogy kaphassak. Ez a szeretetbank. Csak annyit kérhetek számon, amennyit előzőleg betettem, vagy, ha a szeretetet kölcsön szeretném, akkor utólagosan, kamatokkal kell az a bankba visszaszolgáltatni. Nem elég a misén az első sorban ülni és eljátszani a jó keresztényt, a templomból kilépve gyakorolni is kell a szeretetet. Nem elég az igét meghallgatni, hirdetni is kell, és aszerint élni is kell. Nos, ezt sokan elfelejtik, és csak saját sivár kis életük kerül a középpontba. Aztán jönnek a szorongások, az éjszakai nem alvások, a magány, a társtalanság. Könyörgöm! Hogyan találna olyan társra, barátra, aki folyton csak a saját problémáját szajkózza, képtelen a másikra figyelésre és az alázatra? Minden kapcsolat alázat. Képesség, adomány, ajándék, nevezhetjük bárhogy, egy a fontos, ki kell lépnem az önsajnálatból, a magamra figyelésből, az önzésből és a lényem egy darabkáját át kell nyújtanom valaki másnak. Egy másik embernek, aki az enyém mellé teszi a sajátját, és így alkotunk ketten egy egészet. Egy egységet. Figyelünk egymásra, megosztjuk a gondolatainkat, bánatunkat és örömeinket. Ettől aztán kinyílik a világ, és már nem is lesz fontos a saját bajom, fájdalmam, mert már nem egyedül viszem a keresztet, van társam, aki segít cipelni azt, letörli könnyeimet, egy pohár vizet ad, amikor pedig eljön a búcsú pillanata, egy imát mond a betegágyamnál.

 

Valami kerülget, azt hiszem. Valami kórság. Fáj a torkom, össze-vissza ver a szívem. Húz az ágy. Gondoltam főzök egy jó teát és elvonulok olvasni. Tetszik ez a könyv. Nem az a nyögvenyelős szerelmi történet, kicsit mégis bepillantást nyújt egy idősödő asszony mindennapjaiba a levelezésén keresztül. Egyfajta társadalom kép a kádári rendszer idejéről. Egy tanárnő, aki nyugdíj mellet tanít, levelezni kezd gyermekkori férfiismerősével. A levelein keresztül mutatja be az életét, a családját, az iskolát, ahol tanít, a gyerekek és tanárok problémáit.

 

Holnap megint iskola. Már nem izgulok annyira, de azért egy kis szorongás még maradt bennem. A vonatozást különösen szeretem. Elnézem a fel és leszálló embereket, próbálom kitalálni kik, és mifélék. Benézek a szemekbe. Sorsok vannak oda beleírva, érdekes, szomorú, boldog sorsok. Csak jól kell nézni őket. Lehet olvasni, zenét hallgatni, vagy egyszerűen csak belemélyedni az elsuhanó tájba, a gondolatokba, magamba. Na, futás olvasni! Pont.