8.

2008 október 5. | Szerző: Nurse |

 

 Nem biztos, hogy író leszek. Egyszerűen képtelen vagyok betartani az ígéretemet a napi írásmennyiséggel kapcsolatban. Eddig mindig akkor írtam, amikor mondanivalóm volt, amikor úgy éreztem, hogy most van bennem valami, amit ki kell írni, valakivel meg kell osztani, mert ha bennmarad, akkor megfojt. Most, amikor ezt naponta meg kell tennem, akkor nem úgy forog az agyam, ahogy az az íráshoz kell. De ki tudja, talán éppen így jön ki belőlem valami más, valami érdekes, ami nem feltétlenül az én saját problémám, hanem valami átütő és érdekes valami, ami sokkal inkább írás, mint az eddigi irományaim.

Kellene írnom a tegnapi napról. Tudom, hogy sokan kíváncsiak, mi volt, hogy volt? Nos, a tegnapi napból a legmeghatározóbb élményem az utazás. Reggel szakadó esőben érkeztem a pályaudvarra, ahol nagy meglepetésemre, úgy 50-60 kisiskolás várakozott, mint később kiderült ugyanarra a vonatra, mint én. Elképzelni sem tudod azt a hangzavart! Mint a zsizsikek, nyüzsögtek, cikáztak ide-oda, kergetőztek, kiabáltak, uralták előbb az egész várótermet, majd a vonatot. Olvastam volna, de ha nem a kicsik kiabáltak, akkor a Fradi meccsre utazó fanatikus szurkolók nem hagyták, hogy elmerüljek a Levélregénybe. Sohasem értettem ezt a fajta lelkesedést. Meglett családapák, értelmesnek látszó fiatalok minden hét végén felkerekednek, némi kis kísérővel vonatra szállnak és elindulnak, hogy kedvenc csapatuknak szurkoljanak, mindegy, hogy azok az ország melyik eldugott pontján játszanak. Azt hiszem, képtelen lennék az effajta fanatizmusra. Persze, sohasem tudhatom.

Most meg csak arra gondolok, hogy nekem a futás drog. Lehet, hogy nagy szavak ezek, igen, de tényleg így érzem. Egyszerűen fizikai fájdalmat érzek, ha nem húzhatok futócipőt, ha nem indulhatok el a szokott időben a napi kilométerek legyőzésére, még akkor is, ha vannak olyan napok, mint a mai is, amikor iszonyatos erőfeszítésbe kerül, hogy ne adjam fel. Későn kezdtem újra. Talán el sem kezdtem volna, ha nincs egy szomszédasszony, aki ugyanakkor akar valamit kezdeni magával, amikor én is úgy éreztem, hogy a napi stresszt valahol le kellene vezetni. Azóta futunk együtt. Egy életre szóló barátság lett az esti futásokból és amolyan tébolyterápia. A fizikai fáradtság ellensúlyozza azt a sok-sok lelki terhet, amelyeket mindketten hazahozunk innen – onnan. Abban az időben, amikor elkezdtük, mindketten valamit kerestünk, ami segít, ami átsegít azon a pocsolyán, amiben akkor mindketten voltunk. Tehettünk volna mást is, nyúlhattunk volna pohárhoz, járhattunk volna vásárolni, de a láb mindig kéznél van, gondoltuk, és egy őrületes szerelem lett belőle. A futás szerelme. Egy barátság, egy életforma, kikapcsolódás, jó közérzet. Kell ennél több? Nem hiszem.