9.

2008 október 6. | Szerző: Nurse |

 Ugyan Drága Hölgyem! Azt hiszi, hogy amit itt írás ürügyén összehord, az bárkit is érdekel, bárki is kíváncsi ezekre a sekélyességekre? Nos, ki kell hogy ábrándítsam! Senki, hangsúlyozom senki nem fogja Önt vállon veregetni ezekért a sorokért! Sőt! Néhol már annyira unalmas és közhelyes, hogy az már felháborító. Azt hiszi, hogy kíváncsi valaki is az Önben dúló háborúkra, a gondolatainak kesze-kuszaságára? Gondolt már arra, hogy meg kellene maradnia a kaptafánál? Arra, hogy nagyon szép hivatás az Öné? Tudom nehéz a mindennapi megküzdés, de mégis úgy gondolom, hogy az Ön hivatása sokkal több pozitívumot tud adni Önnek, mint amit az írással valaha is elérhet.  Szerintem, most kellene abbahagynia, még mielőtt rálépne arra a nem túl biztos és szilárd hídra, ami átvezetné Önt egy másik szférába, egy másik világba, ha úgy teszik. Azt tudnia kell, hogy az az út nem lesz egyszerű, sőt, sokszor nagyon – nagyon keserű és izzadságszagú kaptatók fogják az Ön finom lelkét meggyötörni. Támadni fogják és elmarasztalni. Néha vetnek Önnek egy-két morzsát a dicséretből, de csak azért, hogy utána mélyebbre rántsák, egészen a pokol kapujáig. Felkészült erre, Hölgyem?

 

Abbahagyni? Amikor kinn gyönyörűen süt a nap? Amolyan vénasszonyok nyara. Utolsó simogatás, utolsó meleg ölelés, mielőtt valami fagyos zúzmarába öltözne minden. Egy utolsó csalóka reménysugár, talán a természet nem akarja, hogy tudjuk, nincs már messze az idő, nincs már messze az óra, amikor pőrére vetkőzve kiállnak a fák, hogy puha, meleg takarójukat magukra öltsék a szántóföldek, hogy apró pihécskéjükkel tündérországot varázsoljanak a hófelhők. Nincs már messze az idő. Nem olyan szomorú dolog ez, hiszen a természet halála magában hordozza a megújulást, a feltámadás lehetőségét. Nálunk, embereknél is csak amolyan ideiglenes dolog a halál, nálunk is csak a test hal meg, a lélek útra kel, hogy megújulva, felfrissülve, új erővel részese legyen egy új életnek, valami remek dolognak, valami nagyon jónak. Örök körforgás. Minden ismétlődik, lüktet és pulzál, minden rosszat követ a jó, minden fekete után jön a fehér, és ez így van rendjén.

 

Van valami megható abban, ha azonos gondolkozású emberek találkoznak és a lelkeik valahogy összekapcsolódnak. Nem kifejezetten a szerelmekre gondolok, csak két emberre valahol a világ két pontján, valahol az univerzumban. Talán nem is tudnak egymás létezéséről hosszú ideig. Aztán jön egy kósza szél, ami felkap az egyikből egy darabkát és odarepíti a másik elé. Nem hívja fel rá a figyelmet, de az a másik mégis tudja, hogy le kell érte hajolnia, fel kell emelnie, a markába kell szorítania, mert az az ő darabkája a Világnak nevezett óriási Puzzle-ban. Összeillenek, kiegészítik egymást, értik egymás ki nem mondott szavait, ismerik a ki nem mondott gondolatokat, érzéseket. Valamiféle vonás van közöttük, amiről addig a pillanatig nem is tudták, hogy létezik, amíg meg nem jött a szél. Nem tudni azt sem, hogy milyen irányból kell a szelet várni, bárhonnan jöhet, bármikor lecsaphat melegséget, megértést és barátságot hozva magával. Ilyenek a kapcsolatok. Kiszámíthatatlanok, mint a szelek. Jönnek mennek, születnek, meghalnak, de a részecskék mindig egymásra találnak és éppen ez a jó. Nagyon, nagyon jó.