4.

2008 október 1. | Szerző: Nurse |

 Egyre csak nő a gombócom. Nem az, amelyiket kézzel formázom, prézlibe forgatom, majd kisütöm, hanem az, amelyik a torkomat szorítja össze. Elúszok megint. Valahogy nem jól osztom be az időmet, vagy mifene, de kicsit olyan, mintha az árral szemben úsznék. Itt van ez a birs. Órák óta kevergetjük felváltva, de nem nagyon akar sűrűsödni, mintha megmakacsolta volna magát, kitámasztotta a lábát és nemet mondott minden kezdeményezésemre, hogy sajt állagúra sürítsem össze. De nem adjuk fel! Csak azért sem!

Egy csomó ötlet volt ma a fejemben, hogy miként lehetne arra a pályázatra a novellát összehozni, de igazán csak akkor kap végleges ruhát, ha végre nekiveselkedek, rászánok pár órát, hogy kihúzzam a felesleges sallangot és valami történetbe ágyazzam az egészet. Idő. Az a legkevesebb. pedig most nagyon hiányzik. Talán a hét végén. Elkezdetem olvadni a Levélregényt. Tetszik. Olyan nekem való történet egy levelezésbe ágyazva. Szerelmes regény? Még nagyon az elején tartok, de szerintem valami ilyesmi jön ki belőle. Ha én egyszer így tudnék írni! Az bizony szuper lenne.

Ma csak ennyi telt tőlem. Tudom, hogy messze elmarad a kirótt mennyiségtől, de most első a birsalmasajt, és az most kritikus fázisban van. Bele kell tenni a legfontosabbat, a szívemet és a cukrot. Bocs, most megyek! Pont