5.

2008 október 2. | Szerző: Nurse |

 

 Valami feszültség bujkál az ágak között.  Nem tudom megmagyarázni, hogy mi ez, és azt sem, hogy mitől van ez az érzésem, de valami felhősödést látok létem egén. Amolyan esővárás, vagy mifene. Lehet, hogy jót is tenne egy kis eső, vagy egy kiadós sírás, bár igazán erre a másodikra semmi okom nincs. Szeretem az esőt, az esőcseppek táncát,  a szédülésüket egyik levélről a másikra. A levegő frissességét, a tisztulást, az újjászületést. Mi a fenéért beszélek éppen most az újjászületésről, amikor ez az időszak éppen az elmúlást idézi? Amikor kinn már sárgulnak, pirosodnak és barnulnak a levelek, amikor a szüretek lassan véget érnek, a kandallókban a lángnyelvek duruzsolnak, forralt bor és birs illata száll. Szeretem ezt a borongós időszakot, talán mert olyan, mint én. 

 

Időnként jó lenne tudni, ki is vagyok  valójában. Először is vagyok hálátlan gyermek, szerető testvér, csetlő-botló feleség, féltő anya. Aztán vagyok gondoskodó ápoló, kacér nő,  háziasszony, közepes szakácsnő, figyelmes hallgató, szorgalmas tanuló, rossz vezető. Annyi szerep van, amiben jó lenne megfelelni, vagy legalább annyit tudni, hogy az irány megfelelő-e? Jó lenne tudni. Persze ezekben a dolgokban felesleges lenne tanácsot kérni bárkitől is, hiszen nincs két egyforma élet, így  kliséket sem lehet ráhúzni senkire. Az a ruha, ami egy bombázón jól áll, az valószínűleg rajtam murisan mutatna, vagy hiába nézem sóvárogva a  tini lányok frizuráját, ha én már kinőttem abból a korból. Így van ez. Bizonyos dolgokhoz elég csak fiatalnak lenni, és nem gondolni az idő múlásával, más dolgok pedig éppen attól szépek, hogy megérlelte őket az idő. Hányszor mondtam már, hogyha újra kezdhetném, ennyi idős fejjel… Nem lenne semmi. A hibákat ugyanúgy elkövetném újra, azok a bőröm alá égtek, csak egy plasztikai sebész kése változtathatna rajtuk gyökeresen. De annak meg mi értelme? Minden épp így jó. A szerepek is, az utak is, az élet is.

 

Ma valaki azt mondta, hogy “azt szeretem benned, hogy rád mindig lehet számítani”. Jó dolog ilyet hallani, még akkor is, ha tudom, hogy bizony ez a segítés dolog mennyire nehezemre esik. Egyszerűen csak ritkán tudok nemet mondani, ezért van aztán, hogy a saját dolgaim háttérbe szorulnak. nem tudom, Isten miért alkotott ilyennek, mi célja volt azzal, hogy ekkora szívet tett belém, de attól félek, hogy az elszámolásnál erről a sokról kell majd számot adnom. Folyton azon gondolkozok, hogy jól gazdálkodok-e, ha igen, nem égek-e el, mint egy szál gyertya? Olyan nehéz megtalálni az egyensúlyt. A legjobban mégis az bánt, hogy vadidegen emberek apró-cseprő gondját megoldom egy szó nélkül, azét, aki pedig megérdemelné képtelen vagyok a nagy távolság miatt. Szeretnék ott lenni Veled Anyu, szeretném levenni a terhet a válladról, szeretném elmondani, hogy szeretlek, még amíg el tudom mondani. Aztán, amikor ott vagyok Veled, mégsem jönnek a szavak. Miért? Mi ez az árok kettőnk között? Miért olyan nehéz Neked elmondani azt, amit másnak olyan egyszerű? Sohasem fogom megérteni.