Első

2008 szeptember 28. | Szerző: Nurse |

 Ez most egy blognak álcázott írásgyakorlat. Ne várj tőle semmit, mert nem az a célja, hogy bárkinek is mondjon valamit. Csupán néhány sornyi írás, amire kötelezem magam mától minden nap. Igen, kötelezem magam, hogy naponta írjak valamit. Nem a másik, az igazi blogomban, mert ez nem az az írás. Ez csupán gyakorlás. A suliban, ahova járok, Kornis Mihály azt mondta, hogy egy írónak, ha igazán író akar lenni, gyakorolni kell kezdetben egy órát, majd egyre növelni a mennyiséget. Addig kell növelni, hogy már másra is tudjon koncentrálni, hogy ne legyen görcs az írás. OK. Ezt még megtehetem az ügy érdekében. Tehát a mai nap kötelezem magam, hogy minden nap írjak valamit, ha többet nem, egy levelet, vagy a temérdek blogom közül valamelyikbe valamit, vagy ide, hogy gyakoroljak, hogy rutinná váljon az írás. Kornis azt is mondta, hogy bármit írhatok, akár a paprikáskrumpli receptjét is. Persze. Gondolja Ő, ha én írok a munka mellett, akkor lesz időm paprikáskrumplira? Annyit azért megtehetek, hogy kikészítem a családomnak a szakácskönyvet, vagy rövid útmutatást írok a tükörtojás elkészítésének rejtelmeiről. Mert, hogy a konyha környékén nem látnak, az biztos! Hiszen még olavasnom is kell. Naponta. Kortárs írókat! Na ezt add össze!

Tulajdonképpen ennek a sulinak Ők a vesztesei. a családom. Furcsa lesz majd nekik, hogy nincs tiszta ruha időre, nincs birsalmasajt, nincs húsleves, csak előregyártott pizza,  mert anya ír. Bizony ír, naponta. Naponta egy kicsivel többet. Gyakorlásképpen. Hoppá, most megakadtam! Valami téma kellene, hogy áthidaljam ezt a kellemetlenséget. Igen! Arról is akartam írni, hogy Jókai Anna viszont azt mondta tegnap, hogy nem is én írok. Én csak egy eszköz vagyok Isten kezében. Csak azt írjam, amit úgy érzem belülről kell megírnom. Ne olyat írjak, ami az aktuális igényt kielégíti, ami most trendi, de holnapra már idejét múlt, és senki sem fog rá emlékezni. Ezt az egyet megígérhetem. Erre a blogra már ma sem fog emlékezni senki, nemhogy holnap. Azért jó volt ez tegnapi nap. Megerősített abban, hogy az írásról jól gondolkozok. Elsősorban  személyiségépítésként fogtam fel eddig is, tehát nem gond, ha a kutya sem olvassa. Bocs, Kedves Barátaim! Nem arról van szó, hogy kutyába sem veszlek benneteket, csak azt akartam érzékeltetni, hogy nem elsősorban a publicitás ami fontos nekem az írásban, hanem az, hogy valahogy kiírjam magamból magamat.

Hamarosan be kell fejeznem, pedig ténylegesen nem is volt ez egy óra. Már az első nap elsumákolom a felét! Ennek böjtje lesz Süni! Most felnéztem az órára, ami ma került fel a falra. Gyönyörű, antik óra. Sokáig nem törődtünk vele, most végre eljött az idő, hogy helyre hozassuk. Szóval itt ketyeg a fejem felett, minden kattanása egy szúrás  a szorgalmamon. Ketyeg, jelezve az időt, hogy bizony közeleg a futás ideje, amiről még az írás kedvéért sem vagyok hajlandó lemondani, és cipőt kell venni, futni kell, hogy a test fáradtságával a szellem frissüljön. Társaim már biztosan futócipőben toporognak, várják, hogy kitegyem a pontot. Nos, ezt teszem. Pont.