16.

2008 október 17. | Szerző: Nurse |

 Szeretem a munkám. Szeretem jól csinálni azt, amit csinálok. Na, jó tudom, hogy nem mindig mennek úgy a dolgok, ahogy azt az ember kigondolja, eltervezi. Vannak nehezebb napok, nagyobb kihívások, magasabb hegyek, amikor nem lehet mást tenni, mint összeszorított fogakkal küzdeni, vagy ölbe tett kézzel kivárni. Bevallom, a látszat ellenére problémakerülő vagyok. Amennyire lehet, és a körülmények megengedik, egyszerűen homokba dugom a fejem és várom a csodát. Olyan jó, hogy hiszek a csodákban, annyiszor segített már ki ez a fajta hitem mélypontokról. Persze ez a csoda is relatív. Sokszor elég csak az idő múlása, annyi, hogy kicsit csituljanak a hullámok, fékeződjön az indulat, hogy észrevegye magát a Sors, és úgy intézze a dolgokat, hogy ne kelljen konfrontálódni. Ez bizony nem mindig sikerül. Néha egyszerűen csak előbújik a kisördög, aki mindent azonnal akar. Azonnal akar dolgokat megoldani, vitákat lezárni, érzelmeket korbácsolni. Nem számol tízig, nem vár csodára, hanem cselekszik. Általában rosszul. Ezt sem veszi észre azonnal. Egy darabig örül a saját sikerének, ami nem is siker igazán, örül, hogy megoldotta, kikiabálta, befröcskölte és az a másik meghunyászkodott. Viharokat korbácsol, mert elfelejti, hogy annak a másik embernek is van egy kisördöge, aki ugyanolyan ostoba, mint emez. Elkezdődik a harc. Az ördögök harca. Az ember meg csak hagyja. Egészen addig hagyja, míg valaki vállára nem teszi a kezét és megkérdezi: – Megéri ez Neked? – Naná, hogy meg, mondja a szád,  – Dehogy! – mondja az eszed. Az eszednek van igaza. Csak ezt akkor, ott, a harag felhőjébe burkolózva nem látod. Nem látod, mert elhomályosították a látásodat, nincs füled a hallásra, hiszen homokban van a fejed.