29.
2008 november 24. | Szerző: Nurse
“Az életünk egyetlen mondat”. A baj csupán az vele, hogy képtelenek vagyunk kimondani azt az egyetlen mondatot. Mire közel kerülnénk ahhoz a ponthoz, amikor valami meghatározásféle belekerülne a gondolatainkban, addigra változik a föld, változnak az egymáshoz kapcsolódások, a viszonyok, és máris értelmét vesztette az a bizonyos mondat. Újat kell fogalmazni, át kell értékelni, konzekvenciát kell levonni, új terveket szövögetni, a régi dolgokkal leszámolni, vagy éppen elraktározni valahova, ahonnan elő lehet venni újra, ha szükség lesz rá.
Azt hiszem, Shrek mondta magáról, hogy olyan, mint a hagyma. Egy csomó rétegen keresztül lehet a lelkéhez jutni. Talán az életünk is olyan. Sok-sok réteg van rajt, és minél több réteget hámozunk le és vetünk mások elé, annál sérülékenyebbek és kiszolgáltatottabbak vagyunk, de annál inkább láthatóvá válik az igazi valónk. A legalsó rétegig csak nagyon kevesek juthatnak el. Nincs kizárva, hogy valakinek sikerül, hiszen ezen a világon minden lehetséges. Egy napon lehet, hogy azt veszem észre, hogy meztelen lélekkel ébredtem. Láthatóvá válik minden, ami bennem van. Nem fogok szégyenkezni a meztelen lelkem miatt, az tele van érzésekkel. Nem szégyenkezhetem miattuk, hisz valamennyi az enyém, nekem csak egy dolgom van: kordában tartani őket. Szinte lehetetlen vállalkozás.
28.
2008 november 20. | Szerző: Nurse
Fázósan gömbölyödtem össze a takaró alatt. – Ne még! – ordította minden porcikám. Annyira jó itt nekem, nem akarom, hogy reggel legyen! A telefon ébresztője hajthatatlan, belevisít a fekete hajnalba, belefészkeli magát a zsigereim közé, zongorajátékot játszik az idegsejtjeimen. Már langyos a radiátor, kidugom a lábam és hozzászorítom a melegedő vashoz. Mennyei érzés! Valahonnan furcsa zajok szűrődnek fel hozzám az ablakon át. A szomszéd férfi dolgozni indul. Becsapja a kocsiajtót, túráztatja kicsit a motort, sikítanék! Még egy perc, még kettő. Mozdulok, mozdulnék, de gúzsba köt az ágy biztonsága, a takaró melege, a lustaságom. Eszembe jut, hogy ma kocsival megyek dolgozni. Hurrá! Ez legalább húsz perc plusz melegséget jelent.
Ezen a reggelen elveszett egy tegnap. Soha nem jön már vissza, pedig szeretném, ha maradna még néhány napig. Tegnap fürödtem a szeretetben, az ölelések oldó melegében. Tegnap mindenki mosolygott felém, tegnap mindenkire rámosolyogtam. Lassan a feledés sűrű köde takar el mindent. Néhány emlékkép maradt csupán, amit jó lenne örökre megtartani. Gondosan kötött csokrok, néhány szép, illatos könyv, színes csomagolópapírok a papírkosárban, szeretetteli ölelés a karomban, sütemény illata, pezsgő íze és boldogság, szeretet. Kicsit elbambulok még, aztán lépek egy új nap felé, mert bizony elveszett ezen a reggelen a tegnap.
27.
2008 november 16. | Szerző: Nurse
Ez így igaz. Versenyt futunk az idővel, versenyt futunk, mert muszáj, mert kell, mert rohan mellettünk az élet, robognak a napok, az órák. Valahogy olyan érzésünk van, hogy elszalasztunk valamit, lekésünk valamiről, valamit nem kapunk meg, ha nem érünk időben oda. Mindig mindenhova oda kell érni. Ostobaság! Tudjuk, hogy ostobaság, mégis rohanunk, mégis lépünk.
A hét végén valami nagyon remek dolog történt velem. Illetve remek dolgok történtek. Kezdődött a pályázattal. Nem tudom elmondani, mit éreztem, amikor megláttam a nevem a díjazottak között. Valami nagyon jó dolog indult el bennem. Épp előtte nap döntöttem el, hogy a második szemeszterre csak akkor iratkozok be, ha az írással kapcsolatos pozitív dolog történik a közeljövőben. Tulajdonképpen én a vizsgadolgozatom kedvező elbírálására gondoltam, mint pozitív dolog, attól tettem függővé a további írói pályafutásomat, de ez a második helyezés talán egy Isteni figyelmeztetés volt, hogy nem adhatom fel ilyen könnyen a dolgot. Mert bizony ez a díj afféle kötelezettséggel is jár. Nem, nem kötötték semmiféle feltételhez a nyereményt, csupán magamnak tartozom annyival, hogy ezek után csakis minőségi munkát engedhetek ki a kezeim, illetve a billentyűim alól.
Az iskolában egy szuper előadást hallgathattam Csukás Istvántól. A meséről, a meseírásról tartott előadást. Annyira magával ragadott az egész, hogy komolyan megfontolás tárgyává tettem, hogy megpróbálok mesét írni. Mi történhet? Legfeljebb nem sikerül. Az előadás után hivatalos voltam egy díjátadásra. Nem, nem a második helyezés díját adták át, hanem egy másik pályázat, másik díját. Kicsit csalódott voltam. Nem azért, mert nem szerepelt a nevem egyik kategóriában sem, hanem az egész eredményhirdetés formai lebonyolítása miatt. Meghívtak egy csomó embert az ország különböző részéből, az a sok ember vette a fáradtságot, kifizette az útiköltséget, és anélkül, hogy tudta volna az eredményt odautazott. Akkor talán egy frissítő, vagy netalán egy pogácsa biztosan jól esett volna mindenkinek. Abból gondolom, hogy a díjazottakat külön nem értesítették, mert többen nem jöttek el azok közül, akiknek a nevét felolvasták.
Este színház. Evita. Bevallom, a fáradtságtól már nem annyira tudtam élvezni, mint megérdemelte volna. Szeretem a színházat. Egy csodálatos világ. Megelevenedik az, amit egy könyv olvasása közben elképzel az ember, sokszor érzem azt, hogy a látóteremet tágítja, más szemszögből tárul elém egy más világ. Szerencsénk van, hogy helyben van színház, nem kell utazni, nem kell sorban állni egy-egy előadásra jegyekért. Már hármasban járunk, a lányomat is sikerült beoltani a színház szeretetével.
26.
2008 november 13. | Szerző: Nurse
Vegyes érzelmeket váltott ki belőlem a tény, hogy „ellopták” az írásomat. Első reakcióm a felháborodás volt. Sajnálni kezdtem magam, hogy most valaki más miatt nekem kell magyarázkodnom, hogy valaki visszaélt azzal, hogy nyílt, mindenki által hozzáférhető helyen megjelentettem az egyik szösszenetemet. Eszembe sem jutott, hogy valaki visszaélhet ezzel és sajátjaként „adja el” valahol máshol.
Aztán egy barátom kedvesen azt kérdezte: – Most miért nem örülsz ennek? Ez a bosszúságon túl azt is jelenti, hogy tetszett az írásod, alkalmasnak találta arra, hogy a blogjában leközölje. – És milyen igaza van! Csupán annyi történt, hogy még nagyon sokan nincsenek tisztában az internetes (és egyéb helyeken) közléseknél használatos jelzésekkel. Azzal, hogy a másoktól átvett szöveget legalább idézőjellel ellátjuk, vagy ne adj’ Isten megnevezzük a forrást, ahonnan „kölcsönvettük”. Jó dolog, ha olvassák azt, amit írok, de nem jó dolog a kellemetlenség, hogy nekem kell bizonygatnom, hogy egy-egy novella, szösszenet az én tollamból származik. És itt jön a következő dolog, amit nem értek. Miért kell bizonygatni? Miért szükséges, hogy valakit „lenyomozzanak” mielőtt közölnék egy-egy művét?
Az értehetőség kedvéért: Regisztráltam egy internetes irodalmi portálra, ahol egy írásommal szerettem volna megmérettetni. Minden rendben is volt, jött a mail, hogy közlik a novellát. Másnap azonban jött egy másik levél, hogy tisztázni kell a mű eredetét, mert ugyanezen novellát más szerzőnél is megtalálták, és a két mű szóról szóra egyezik.
Sejtheted, mit éreztem! Az egy dolog, hogy kezdett megnyílni a föld alattam, egy másik, hogy úgy éreztem, fülön fogtak, és megkérdőjelezik a képességeimet, de hogy nyomozzanak utánam, az háborított fel leginkább. De mit tehet az ember? Magyarázkodik, bizonygat, keresget, és talál, és levelet ír és választ kap. De a novella ma megjelent. Mi ez, ha nem elégtétel?
25.
2008 november 11. | Szerző: Nurse
Nagyon barátságos és jóravaló ember volt, valahogy mégis, aki csak tehette nagy ívben elkerülte. A lakótársai észre sem vették, a nővérek futva mentek el mellette, pedig Ő mindent megtett, hogy valahogy észrevetesse magát. Nem volt vele semmi baj. Nem volt ápolatlan, mindig előre köszönt, a hölgyeknek kezet csókolt, az uraknak kalapot emelt, de valahogy mégis egyedül volt, mióta a felesége meghalt. Képes volt órákat várni, hogy embert találjon, akinek mesélhetett. Életmeséi voltak. Egy probléma mégiscsak adódott ezekkel a mesékkel. Nem, nem az, hogy kiszínezte, megszépítette a gyermek és ifjúkorának történéseit, nem! Betűről betűre ugyanazt mondta mindig, századszor is. És itt volt baj! Pista bácsi rátukmálta életregényét mindenkire, aki a közelébe került, egy embernek többször is. Már mindenki ismerte a történetet Szent János királyról, aki megállt egyszer egy pohár vizet inni egy kis falucskában, amit azóta Nagyszetjánosbak hívnak. Nem, akkor még Pista bácsi nem élt, de élt a plébános, aki volt olyan jó az éppen cseperedő Pistikéhez, hogy megmutassa neki a NAGYKÖNYVET. Igen, csupa nagybetűvel, mert ez egy szupertitkos könyv, amit csak a kiváltságosok láthattak. A nagy falutörténeti könyv. Pistike megnézhette. Aztán jött a háború. Levente évek. Pista is levente volt akkor, őt is el akarták vinni munkaszolgálatra, de megint vele volt a Jóisten, megint akadt egy jó ember, aki megmentette, hamis papírokkal látta el, és ilyen módom megmentette az életét. Szinte látni lehet, ahogy kicsempészik a sorból, és kerülőúton szöktetik a vasútról a bevagonírozás elől. Nagyon szépen és élvezetesen tudott mesélni, az ember képeket látott az ízes szavak hallatán. Csak ne kellett volna olyan sokszor meghallgatni! Csak ne lett volna olyan átkozottuk egyedül, csak ne vágyott volna folyton mesélni! De vágyott, és emiatt feketelistára került, amolyan láthatatlan, meg nem írt feketelistára.
Érdekes dolgok ezek. Soha nem lehet tudni, hogy éppen melyik az a tulajdonságunk, ami egy másik embert kikerget a világból. Melyik az a mozdulatunk, mimikánk, hanglejtésünk, amitől a másik ember falra mászik. Pont az a mozdulat, szóhasználat tesz vonzóvá egyik ember előtt, amit egy másik ki nem állhat. Hogy van ez? Van úgy, hogy találkozunk egy emberrel és megfagy köztünk a levegő, ugyanakkor egy másik emberrel az első pillanattól kezdve úgy érzed, hogy Ő a te embered. Mágnes effektus? Vonzások és taszítások. Akkor mi van a Pista bácsikkal, akikkel alapvetően nincs semmi baj, de mégis mindig taszításban vannak?
24.
2008 november 7. | Szerző: Nurse
A téma az utcán hever, csak körül kell nézni, lehajolni, felvenni, leporolni és valami jó kis keretbe ágyazni. Ennyi az egész. Tényleg csak ennyi az egész? Azt mondod, írjak arról, ami a munkahelyemen történik nap mint nap. Bizony az egy kincsesbánya. Órákig tudnék mesélni Rebeka Sára mindennapjairól, Bözsi néni kalandjairól az optikusnál, a Sveicból hazatelepedett kozmetikus sérelmeiről, a bájos Marika néni kalandjáról az OEP vezetőjével, a zongoraművésznő zongorájáról… és sorolhatnám napestig. Rendben. Minden alkalommal írok valakiről egy keveset. Talán nem haragszanak meg érte.
Rebeka Sára tanárnő volt. Amolyan tekintélyelvű tanárnő, aki követelt és követelt, de adni csupán intőt, vagy szigorú tanácsot adott. Három szál haját gondosan megfésülte, rúzs és kiskosztüm nélkül soha sem mutatkozott. Mindig pontosan 12 előtt 5 perccel ért a rendelőbe, hogy a déli ebédre ne kelljen egy percet sem várnia. Ebéd. Hát igen, Rebeka Sára hosszasan ebédelt. Minden falatot gondosan megrágott, a főzeléket késsel-villával ette. Már a vacsorához terítettek, amikor befejezte az étkezést. Az utőbbi időben a bütykével gyűlt meg a baja. Volt már minden lehetséges helyen, de egy orvos sem vállalta, hogy a nagylábujját levágja, csak azért, hogy ne fájjon, pedig Rebeka Sára minden követ megmozgatott ezügyben. Néhány hónappal ezelőtt elajándékozta a Trabiját. Igen, bizony, Rebeke Sára vezetett. Nem tudom, hogy úszta meg baleset nélkül, de életveszélyes volt 10 méteres körzetben tartózkodni már csak akkor is, amikor kiállt az Otthon udvarából. Egy alkalommal felháborodottan mesélte, hogy milyen rémes a közlekedési morál. Móvárra ment éppen a fodrászához, repesztett 50-el a “halálúton”, és nem értette, miért dudálnak és villogtatnak rá mindkét oldalon. Mielőtt megrónál, hogy mindkét nevét leírom, hiszen szólíthatnám így is, meg úgy is, nos Rebeka Sára mindkét nevéhez ragaszkodik. Ő nem egyszerűen Rebeka, de nem is Sára, a pap a keresztségben mindkettőt nekiadta, hát használja is mindkettőt, ezt elvárja másoktól is. Kicsit nagyot hall az Istenadta. Azt hiszem, ez amolyan alkalmi süketség. Amit akar, azt tökéletesen meghallja, amit meg nem, azt egyszerűen elangedi a füle mellett, és ártatlan képpel mondja, hogy Ő bizony nagyothall, ne várja senki, hogy tudja, hol van a reumatológia, kísérje csak el valaki. Ja, hogy Móvárra egyedül jár? Az más! Azt az utat már jól ismeri. Azért szeretjülk Rebeka Sárát. Hiányozna a rúzsfoltos fogaival, a makulátlan ruhájával, a karján lógó retiküljével együtt.
23.
2008 november 6. | Szerző: Nurse
Ez most már mindig így lesz. Ez most már mindig így lesz? Nincs idő semmire. Írok, ha kell, ha határidő van, de ez nem igazán az a dolog, amit úgy hívnak kedvtelés. Aztán meg miért is akarok én mások szája íze szerint írni? Én Süni vagyok, sünisek a gondolataim, az érzéseim, a mozdulataim. Talán túlságosan érzelmes vagyok, viharok dúlnak bennem, és én pont ezeket a viharokat írom ki magamból. Akkor miért is fontos azt néznem, hogy mások mire kiváncsiak belőlem? Miért akarok olyan novellát írni, ami nekem nem is nagyon jelent semmit? Nem akarok olyat írni! Talán sohasem lesz belőlem egy olvasott, agyondícsért író. Nem is célom, hogy az legyek. Az írást tényleg kedvtelésnek szánom. Írok, ha kedvem tartja. lehet, hogy naponta 2x, lehet, hogy hetekig semmit, de fontos nekem, hogy a téma asz enyém legyen. Igazán, mélyen.
Szerencsés vagyok, most is mondom. Lehetőségem van azt tenni, amihez kedvem van. Megvannak a tárgyi feltételek. Imádok fotózni, van fényképezőgépem, szeretek írni, van szövegszerkesztőm, szeretk futni, van jó futócipőm, szeretek tanulni, lehetőségem van tanfolyamra járni. Isten szeret engem, na meg úgy látszik, Férjek gyöngye is, mert nem mérgelődik, ha hiányzik az ebéd az asztalról. Ez már csak így van, ha az asszony fakanál helyett a billentyűket püföli bőszen és szorgalmasan.
Mintha mostanában elkerülnének az ismerőseim itt a neten. Olyan érzésem van, hogy nagyon is felejthetőek vagyunk. Ha két-három napig nem pezseg az ember, akkor egy idő után azt veszi észre , hogy már a megszokott arcok sem nyitják rá az ajtót. Nem kérdezik, miért, meddig? Nem kérdezi meg senki, hogy mi a baj? Miért hiányzol, miért jössz csak percekre? Fura egy világ!
22.
2008 október 31. | Szerző: Nurse
Elmerültem az olvasgatásban. Gyakran történik velem ilyesmi, bele-beleolvasgatok blogokba, cikkekbe, gondolatokba, azok aztán annyira magukkal ragadnak, hogy észre sem veszem az idő múlást. Rácsodálkozok életekre, sorsokra, akaratlanul is összehasonlítgatom, elemezgetem őket. Egy-egy sors kapcsán az a furcsa érzésem támad, hogy az írója rólam mintázta a főhős személyiségét, a történet megszólalásig hasonlatos az én életemhez. Persze akadnak vakvágányok, de ösztönösen rátalálok azokra az írásokra, amiket akár én is írhattam volna. Ennyire ismétli magát az élet? Ennyire nincs fantáziája, hogy egy csomó embernek ugyanazt a sorsot szánta? Szeretném hinni, hogy nem ezzel van a baj, csupán a körülmények ostoba egybeesése ez az egész. Miről is szólhat ebben a megveszekedett világban egy nő élete? A hajtásról, a meg nem értettségről, a megcsalatásról, a napi problémákról, a gyerekekről. Szenvedünk a mindennapok poklában. Ritkán van alkalom arra, hogy lazítsunk kicsit, hogy kikapcsoljuk rossz érzéseinket, hogy a napfényt is meglássuk, ne csak a holdat.
Akadnak ellenpéldák is. Hogyne akadnának, csak azokról ritkán olvasni a neten. Valahogy az emberek nagy része úgy van az érzéseivel, hogy sokkal inkább szereti kikiabálni ami rossz, és magában dédelgetni ami jó. A jót elraktározza, a szívébe zárja, mert érezni akarja minél hosszabb ideig. A szeretet valahogy sokkal inkább magánügy, mint a harag, a féltékenység, az indulat. Talán éppen így van ez jól. A rossszat ki kell kiabálni, kiírni magunkból, hogy írmagja se maradjon az emberben. Fusson, szaladjon, siessen ki belőlünk, mert akkor könnyebb, oldódik a feszültség.
21.
2008 október 29. | Szerző: Nurse
Imádom, ahogy az utcán kergetőzik a szél a falevelekkel. Felkapja, görgeti, hintáztatja ide-oda, bele-belekap, felemeli, aztán egy óvatlan pillanatban magára hagyja. Az megáll egy másodpercre a levegőben, majd megadja magát a gravitációnak és leszédül az avarba a társai közé. Sárgás barna levéleső. Néha az arcomba fúj egyet, aztán elém penderiti, én meg csak szaladnék utána, de utol érni nem engedi. Szigorú játékvezető. Incselkedik velem. Próbálom csinos kis halmokba sepregeti az istenadtákat, de kicseleznek. Amikor azt hiszem, na most megvan, akkor kapja fel és dobja odébb pár lépésnyire, akkor futnak szana-szét, ötvenen száz felé. Lehetetlen köztük igazságot tenni. Arról már rég letettem, hogy zsákokba gyömöszöljem őket. Maradjanak, ha szeretnek itt lenni, maradjanak, mert szeretem, hogy itt vannak.
A sütőből sütőtök illata száll. Belegondoltam, milyen jó lesz falatozni belőle a futás után. Csak bebugyolálom magam a nagyplédbe, Férjek gyöngye egy pohár vörösbort tesz a kezem ügyébe és élvezettel eszem az édes-puha tököt, mintha nem is lenne a világon finomabb étel. Aprókat kortyolok a borból, amitől aztán a film első kockáin elalszom. Édes élet!
Mostanában nincsenek álmaim. Nem olyan idealizált álmokra gondolok, hanem az éjszakai rémségekre. Nem hiányoznak, csak furcsállom, hogy az utóbbi időben elpártoltak tőlem. Néha szeretném megérteni az álmaimat, szeretném tudni, hogy mit jelentenek, ugyanakkor nem hiszek ezekben az álomfejtős javasasszonyokban. Talán jobban bele kellene ásnom magam a pszichológiába?
30.
2008 december 2. | Szerző: Nurse
Régen írtam már. Hiányzott is kicsit, de be kell vallanom, nem a szabadidővel gyűlt meg a bajom, sokkal inkább egy számítógépes játékkal. Kezdem érteni a gyerekeimet. Ha leülök egy ilyen szuperszonikus játék elé, egyszerűen nincs menekvés. Csak teljesítem egyik küldetést a másik után, folyton izgat, hogy mi lehet a következő pályán, milyen újdonság jöhet még, milyen váratlan kütyük nehezítik a továbbhaladásomat, mikor kapok már plusz egy életet, mitől nő, vagy csökken az életerőm, és nem utolsó sorban, mikor találom meg az összes elrejtett kincset. Teljesen zombit formál belőlem ez a játék. Odakötöz a monitor elé, ha behunyom a szemem, kis színes köveket látok, meg vigyorgó pofákat, amiket illik legalább hármasával összeilleszteni, vagy imádkozni, hogy a fekete pofik nehogy egymás mellé kerüljenek. Ördögi játék. Aztán itt van a bennem lakozó gyerek, aki nem hagyja, hogy az ujjam a bezárás gombra kattintson. Lehet itt “Vészhelyzet”, vagy potyoghatnak vénasszonyok, én ott ülök, és zsibbadtra kopogtatom az ujjaimat. Lassan függő leszek, azt hiszem, bár ma megfogadtam, hogy korlátok közé szorítom a kincseimet, és több időt szentelek amolyan hétköznapi dolgoknak, mint vásárlás, háztartás, írás, olvasás. Anyazárat szereltetek a pendrive-omra!
Tényleg írnom kellene. Egy pár gondolat már szépen papírra vetve várja, hogy csituljon a kincskeresési lázam, és végre betűket üssek le a billentyűzeten holmi ostoba karakterek helyett. Talán eljön az idő. Mindig eljön.
Oldal ajánlása emailben
X