22.

2008 október 31. | Szerző: Nurse |

 Elmerültem az olvasgatásban. Gyakran történik velem ilyesmi, bele-beleolvasgatok blogokba, cikkekbe, gondolatokba, azok aztán annyira magukkal ragadnak, hogy észre sem veszem az idő múlást. Rácsodálkozok életekre, sorsokra, akaratlanul is összehasonlítgatom, elemezgetem őket. Egy-egy sors kapcsán az a furcsa érzésem támad, hogy az írója rólam mintázta a főhős személyiségét, a történet megszólalásig hasonlatos az én életemhez. Persze akadnak vakvágányok, de ösztönösen rátalálok azokra az írásokra, amiket akár én is írhattam volna. Ennyire ismétli magát az élet? Ennyire nincs fantáziája, hogy egy csomó embernek ugyanazt a sorsot szánta? Szeretném hinni, hogy nem ezzel van a baj, csupán a körülmények ostoba egybeesése ez az egész. Miről is szólhat ebben a megveszekedett világban egy nő élete? A hajtásról, a meg nem értettségről, a megcsalatásról, a napi problémákról, a gyerekekről. Szenvedünk a mindennapok poklában. Ritkán van alkalom arra, hogy lazítsunk kicsit, hogy kikapcsoljuk rossz érzéseinket, hogy a napfényt is meglássuk, ne csak a holdat.

Akadnak ellenpéldák is. Hogyne akadnának, csak azokról ritkán olvasni a neten. Valahogy az emberek nagy része úgy van az érzéseivel, hogy sokkal inkább szereti kikiabálni ami rossz, és magában dédelgetni ami jó. A jót elraktározza, a szívébe zárja, mert érezni akarja minél hosszabb ideig. A szeretet valahogy sokkal inkább magánügy, mint a harag, a féltékenység, az indulat. Talán éppen így van ez jól. A rossszat ki kell kiabálni, kiírni magunkból, hogy írmagja se maradjon az emberben. Fusson, szaladjon, siessen ki belőlünk, mert akkor könnyebb, oldódik a feszültség.