21.

2008 október 29. | Szerző: Nurse |

 Imádom, ahogy az utcán kergetőzik a szél a falevelekkel. Felkapja, görgeti, hintáztatja ide-oda, bele-belekap, felemeli, aztán egy óvatlan pillanatban magára hagyja. Az megáll egy másodpercre a levegőben, majd megadja magát a gravitációnak és leszédül az avarba a társai közé. Sárgás barna levéleső. Néha az arcomba fúj egyet, aztán elém penderiti, én meg csak szaladnék utána, de utol érni nem engedi. Szigorú játékvezető.  Incselkedik velem. Próbálom csinos kis halmokba sepregeti az istenadtákat, de kicseleznek. Amikor azt hiszem, na most megvan, akkor kapja fel és dobja odébb pár lépésnyire, akkor futnak szana-szét, ötvenen száz felé. Lehetetlen köztük igazságot tenni. Arról már rég letettem, hogy zsákokba gyömöszöljem őket. Maradjanak, ha szeretnek itt lenni, maradjanak, mert szeretem, hogy itt vannak.

A sütőből sütőtök illata száll. Belegondoltam, milyen jó lesz falatozni belőle a futás után. Csak bebugyolálom magam a nagyplédbe, Férjek gyöngye egy pohár vörösbort tesz a kezem ügyébe és élvezettel eszem az édes-puha tököt, mintha nem is lenne a világon finomabb étel. Aprókat kortyolok a borból, amitől aztán a film első kockáin elalszom. Édes élet!

Mostanában nincsenek álmaim. Nem olyan idealizált álmokra gondolok, hanem az éjszakai rémségekre. Nem hiányoznak, csak furcsállom, hogy az utóbbi időben elpártoltak tőlem. Néha szeretném megérteni az álmaimat, szeretném tudni, hogy mit jelentenek, ugyanakkor nem hiszek ezekben az álomfejtős javasasszonyokban. Talán jobban bele kellene ásnom magam a pszichológiába?