39.
2009 január 26. | Szerző: Nurse
Amikor rosszul ébredek, akkor az Isten irgalmazzon a környezetemnek! Kiállhatatlan és kiszámíthatatlan vagyok, mint ezen a mai reggelen. Rosszul aludtam. Nem is értem, mitől, talán valami volt a levegőben, vagy valami front ütötte fel a fejét az ágyamban, de szinte fél óránként felébredtem hol ezért, hol azért. Naná, hogy megfájdult a fejem, a hátamon egy város erőművének ölfáit vágták apró darabokra. A munkahelyemen aztán folytatódott a kálvária. A váróterem már a rendelés előtt megtelt beteggel, hangos szóváltással tisztázva a sorrendet. Ott volt többek között a betegek gyöngye, Marika néni, az örök elégedetlen zongoraművésznő, a várakozni képtelen, tömegiszonyos Margitka, aki csak lélekben volt ott, amúgy csak üzent, hogy legyen olyan jó az orvos és látogassa meg a lakásán, de sürgősen, mert a szokásos rosszullét kezd kiütközni a homlokán. (e rosszullét kimeríti a hiszti fogalmát) Minden a feje tetején, a káosz kezd egy gombóc fomájában a torkomra akadni, és pánikroham képében elhatalmasodni. Nyugtattam magam, hogy még pár óra és vége, csak sűrűn mosolyogni és semmi baj nem lesz, talán még a zongoraművésznőt is le tudom így csillapítani, de annyira irritált a kekeckedése, hogy egyszerűen képtelen voltam vele szót érteni, felálltam és kimentem egy pohár teát inni. A rendelés végére egy alternatív zenekar, kapalácsokkal játszott a fejemben vami fertelmes muzsikát. Nem szeretem én ezt az ultramodern zenét! Csak érjek haza! Melua mindig nyugtatólag hat zilált idegeimre.
Most itt ülök, hallgatom a muzsikát, próbálok valami értelmes gondolatot magamból kicsikarni, de rá kell jönnöm, hogy ma nem leszenk bölcs gondolataim. Sajnálom. Jó lett volna valami nagyon jó és frappáns történettel előrukkolni, de épp az előbb telefonált a barátnőm. Lemondta a futást. Még ez is! Akkor ma kezembe veszem a könyvemet, egy teával felvonulok a hálószobába és álomba olvasom magam. Hátha oldódnak az abroncsok a fejemen.
38.
2009 január 25. | Szerző: Nurse
Ma délután újra találkoztunk. Ez már a sokadik találkozás volt, az első fényévekkel korábban, valamikor a középiskolás éveimben, de hogy őszinte legyek, ez a mai sem hozott lélekben közelebb egymáshoz bennünket. Igen, találkoztunk. Csehov és én. Órákat töltöttünk el szegény csinóvnyikkal, mielőtt egyenruhában meghalt volna egy ártatlan tüsszentés miatt. Csehov ezt viccesnek szánta, én majdnek sírtam rajt. Groteszk. Igen, ez a helyes kifejezés arra, amikor nem tudod, sírj, vagy nevess. Szíved szerint sírnál, de mulatságos a történet, aztán meg ott a tragédia, ott a halál. Ez a történet is csak abban a korban történhetett meg, ha egyáltalán megtörtént. Ma ez a sztori elképzelhetetlen. Rátüsszentesz valakire a színházban. Ja, hogy egyre kevesebben járnak színházba, hogy egyre kevesebben engedhetik meg maguknak ezt a luxust? Látod, így van ez, máris megbukott a történet. Nem járnak az emberek színházba, a társadalmi rangok legfeljebb az öltöny és estélyi ruha drágaságából szűrhetők le, de néha még abból sem. Nincsenek egyenruhák, az emberek egyenlőek (hál’ Isten!), nincsenek szigorú illemszabályok, nem kell az esetleges retorziótól tartani, ha megtörténik az a fránya tüsszentés. Illetve vannak esetek… de ezt inkább hagyjuk! Szóval Csehov idejét múlt. Nálam mindenképp.
Este futottam. Szeretek este futni. Kicsit olyan érzésem van, hogy magam vagyok az egész úton. Ha nem látnak, akkor láthatatlan vagyok, nem is létezem. Csak lépem a lépést, figyelem az ablakokat, az embereket a házakban, az elsuhannó autókat. A legjobb ilyenkor, ha kikapcsolhatok minden gondolatot. Kívül marad a napi munka, Csehov, a rántott husi, az indulás előtt elhangzott utolsó szó. Csak lép a lábam egymás után, csak veszem a levegőt, dobog a szívem, de nem is létezem. Ez néha nagyon jó.
37.
2009 január 24. | Szerző: Nurse
Néha csak becsukom a szemem, mert azt hiszem, ha így cselekszem, akkor megszűnik létezni a világ. Teszem ezt akkor, amikor nagyon nincs ínyemre, ami körülöttem történik. Jó szorosan összeszorítom a szempilláimat, számolok tízig és várom, hogy ahogy nyitom a szemem, úgy tér a normális kerékvágásba minden. Persze sohasem történik csoda. Ez csak amolyan struccpolitika, tudom én ezt nagyon jól, de mégis gyerekes lélekkel hiszem olyankor az ellenkezőjét. A világ olyan, amilyen. Folyton változik, mozgásban van, de nagyon nehéz követni ezt a változást, különösen, ha általában csak rosszabb jön. “Semmi sem olyan már, mint amilyen volt” – szokta mondani anyósom. Persze Ő nem úgy érti, ahogy én, de valamilyen szinten igaza van. Járjuk az utakat. Haladnánk mindig előre, de az utak néha kanyarognak, megszűnnek, visszakanyarodnak, eltérnek, elágaznak, lehetetlen a folytonos haladás. Ezek a fránya utak már csak ilyenek. Ha még hozzáteszem azt is, hogy elhanyagoljuk őket, folyton csak használjuk és sohasem építjük, tatarozzuk, akkor meg különösen nehéz a haladás. Mostanában ugyan be lehet szerezni egy csodabotot, amivel álom a gyaloglás, de valljuk be őszintén, abban mi a kihívás?
Nem tudom, észrevettétek-e már, hogy a filmeket megszakító reklámok egyre rövidebbek. Akár egy fél évvel ezelőtt is, nyugodtan elmehettél zuhanyozni reklám alatt, biztos lehettél abban, hogy egy pillanatáról sem maradsz le a filmnek. Nos, ezt egy hónapja nem teheted meg. Ideért a válság, én mondom! Ha már a reklámok hosszában sem lehet megbízni, akkor miben?
36.
2009 január 17. | Szerző: Nurse
Vesszek meg, ha értem az emberi lélek logikáját! Alig egy hete történt velem, hogy munkából siettem dolgozni ( nem ritka manapság). Azon a bizonyos napon, amikor a Sors egy buta tréfát eszelt ki és egy kis fagy és ónoseső segítségével műjégpályává változtatta az országot. Siettem, mert késésben voltam. A sarkon egy fiatal nőre lettem figyelmes, aki épp abban a pillanatban került a csúszós járdára, amikor kiléptem a kidobott fenyőfák takarásból. Hallottam a csont reccsenését, a fájdalom felszakadó üvöltését. Nem is kellett volna hozzá a 10 éves baleseti gyakorlat, hogy tudjam, ez a láb bizony eltörött. Már vettem is elő a telefont, lábammal egy biztosnak látszó pontot keresve, tárcsáztam a 104-et. A fiatal nő, (a fájdalomtól gondolkozni sem tudott) egyre csak hajtogatta, hogy neki fel kell állni, el kell indulni, mert a kisfia várja a közeli iskolában. Többen jöttek közben, hogy valamit próbáljanak segíteni. Ki csak egy jó szóval, ki segíteni akarás szándékával, ki egy kesztyűvel. Előkerült a telefon, üzenet ment a barátnőnek, hogy jöjjön a kisfiúért, amikor egy érdekes mondat ütötte meg a fülemet.
-Mit fog mondani az apja? Most biztosan elveszi, mert nem gondoskodtam Róla. – sírta a nő kétségbe esetten. – Tudja szklerozis multiplexem van, és a fiamat egyedül nevelem.
Nem is kellett többet mondania. Az volt az a pont, amikor nagyon, de nagyon szerencsének éreztem magam, hogy nekem csak apró-cseprő gondjaim vannak az övéhez képest, mégis milyen nehéznek érzem néha a saját keresztemet. Ő mekkora keresztet kénytelen viselni betegen, egyedül?
35.
2009 január 16. | Szerző: Nurse
Sokkal jobb így, hogy szól a zene, hogy valami ütem szerint koppannak a billentyűk, hogy a gondolataim nem üresen ásítoznak, hanem akarnak valamit mondani. Igen, határozottan jobb így. Vannak napok, amikor azt érzem, hogy most írni kell. Hosszú történeteket, hosszú leveleket, vagy éppen csak a hangulatomat tükröző pár sort. Talán nem is érti senki, de nekem nagyon fontosak. Kíváncsian várom aztán a hozzászólásokat. Jól esik, ha egy – egy szomorú hangvételű írás után kezek nyúlnak felém, valaki egy darab kötelet dob, amivel kijuthatok a magam ásta gödörből, vagy csak egy pohár vízzel kínál. Vannak emberek, talán nem is ismerem őket, akiknek a véleményét nagyon várom. Tanulok Tőlük, mert tanulni soha sincs késő. Tanulni bárkitől lehet. A nénitől az utcán, a saját gyerekedtől, az utcán kolduló hajléktalantől, csak oda kell hajolni és meghallgatni, mit is akarnak mondani. Beszédre sincs mindig szükség. Néha a hallgatás többet mond, mint egy kiadós beszélgetés. Azt viszont sajnálom, amikor egy-egy félreértett mondat miatt hetekig nélkülöznöm kell valakit, aki amúgy sokat jelent nekem. Nem szeretem a jeget magam körül. Nem szeretem, amikor zárva az ajtó és az ablak, én meg őrületes iramban járok egyiktől a másikig, de a kilincset lenyomni nincs bátorságom, biztosabbnak látom a kalitka melegét, minthogy kilépjek a jeges útra. Talán bátrabbnak kellene lennem. Merészebbnek, bevállalósabbnak. Tudom, senki sem ígérte, hogy könnyű lesz, hogy a kapcsolatok örökké tartanak, azt sem, hogy két azonos hullámhosszon lévő ember biztosan egymásra talál. De! Ha már megtaláltam, miért kell elveszítenem? Ezt fejtse meg valaki!
Hamarosan kezdődik a második szemeszter. Elbizonytalanodtam. Biztosan kell ez nekem? Mit fogok kezdeni vele? Az már biztosan látszik, hogy nem vagyok elég kitartó az íráshoz, nem a mai kor emberéhez szólok. Akkor minek?
34.
2008 december 21. | Szerző: Nurse
Nem tudom, melyiket könnyebb kezelni. Melyik önmagamat akarom inkább megmutatni. A sportoló nőt, az írót, a fotóst, az anyát, a feleséget, a jó munkást, a jóbarátot? Maximalista vagyok, mindenben jól akarok szerepelni. Igen, akarok, mert a szeretnék szóval vannak problémáim. Az olyan, lehet is meg nem is. Az akarom az más, az eldöntött tény, ami ellen nincs apelláta, azt tenni kell, csinálni kell, nincs hátrálás és kibúvó, csak előre van. Szeretem feszegetni a korlátaimat, kipróbálni magam különböző dolgokban. Tudom, hogy nyerni nem lehet mindig, mert mások is vannak hasonló cipőben, mint én. Ma mégis nyertem, akkor is, ha csak harmadik lettem. Nyertem, mert megdöntöttem a saját rekordomat, nyertem, mert így a negyvenes éveim elején is képes vagyok kitartásra, képes vagyok naponta futócipőt venni, és kilométereket futni csak úgy, kedvetelésből. Nyertem, mert az írásaimat olvassák, a vizsgamunkám jó értékelést kapott, saját magam érzem, hogy haladok, fejlődök. Nyertem, mert a fotóim jó visszajelzéseket kaptak, sokan mondják, hogy jó szemem van a lényeg meglátására.
Akár jól is érezhetném magam a bőrömben, ha az a kis koccanás nem lett volna tegnap. Nem szépítem a dolgot, én hibáztam. Tudom, persze, hogy tudom, hogy ennek így kellett lennie. Ha valamit kapok, azért adni is kell. No, de muszáj ilyen drága tanulópénzt fizetni? A múltkor a nyakláncom vesztettem el, most ez a baleset. Istenem! talán nem tetszett az írás, amit Rólad írtam? Szólj, és törlöm, de már elég a büntetésből!
33.
2008 december 15. | Szerző: Nurse
Korán reggel az ajtóban fogadott. Köszönni is elfelejtett, az izgalom pírja égett az arcán, Egyik lábáról a másikra állt, valami megfoghatatlan színű reklámszatyrot szorongatott a kezében.
– Ugye megköszöntesz? – tudakolta minden bevezető nélkül. A rosszullét kerülgetett, hogy már megint kiment a fejemből valami fontos névnap , már megint nem készültem fel kellően valami nevezetes dátumra. De nem ugrott be semmi nevezettesség, így visszakérdeztem.
– Miért kell, hogy megköszöntselek?
– Tudod! Te tudod, hogy miért! – mondta Ő, miközben láttam rajt, hogy rosszul érintette a dolog, hogy megfeledkeztem Róla.
– Nem, nem tudom. A névnapod már elmúlt, a Mikulás is, akkor mit kell ünnepelnünk? – kérdeztem kedvesen.
– Te, megköszöntesz? – kérdezte fontoskodva – Hétfőn lesz a születésnapom! – derült fel az arcán némi reménysugár, hogy most aztán tényleg megmondta, akkor jöhet a köszöntés!
– De ma még csak péntek van! – hűtöttem le kissé a lendületét. Gyere vissza hétfőn, akkor majd beszélhetünk a dologról!
– Jó, de akkor csokit is hozzál! Tudod, mennyire szeretem!- mondta Ő miközben a szatyrot szorosabbra fogta a kezében.
– Aztán hány gyertya lesz a tortádon? – kíváncsiskodtam.
– Á, nem lesz torta!
– Jó, jó, akkor hány éves leszel hétfőn?
– Majd megkérdezem a tezsvéremtől, jó? Aztán majd hétfőn megmondom. De hozol csokit, ugye?
Miután megnyugtattam, hogy igen, hétfőn lesz csoki, elviharzott a konyha irányába, hogy ott is kicsikarjon némi kis ígéretet a köszöntésre, vagy már jó előre bezsebelje a jókívánságokat, esetleg egy plusz adag reggelit.
Nem felejtette el a hétfőt. Ünneplőbe öltözötten állt az ajtóban. Most sem köszönt, rögtön a tárgyra tért.
– Akkor most megköszöntesz?
– Persze! – mondtam – Ha megmondod hány éves is lettél!
– A tezsvérem azt mondta, hogy 75, de nálad nincsen meg ott a masinádba? Szerintem a tezsvérem rosszul tudja, nem vagyok én annyi!
Amint elment, megnéztem a masinámban. Neki volt igaza. Ma 76 éves. Isten éltesse!
32.
2008 december 12. | Szerző: Nurse
Furcsa érzés. Pedig nem is ezen múlik, mégis. A munkahelyemen csak nagyon kevesen tudták, hogy írok, azt, hogy kicsit komolyabban veszem az egészet, azt még kevesebben. Nos, most kiderült a dolog. A történet évekkel ezelőtt kezdődött, akkor, amikor még nem írtam, csak olvastam, sokat és rendszeresen. Nagyon jó dolgokat, tanulságosakat és hasznosakat. Valahogy át akartam adni ezeket a dolgokat, közkinccsé szerettem volna tenni, így támadt egy merész ötletem, kellene egy lapot szerkeszteni, amiben ezek a gondolatok helyet kapnának. Idős emberek között dolgozom, így felmarült a probléma, hogy nehezen láthatóak az apró betűk, sokuk még szemüveggel sem tudta elolvasni. Ekkor jött az ötlet: nagyobb betűvel szerkeszteni az újságot, mint egy elsős olvasókönyv. Bevált. Havonta jelent meg a Menta, persze alacsony példányszámban, de megjelent. Élt, él. Amikor elhagytam a csoportot, elhagytam a mentát is, bár fájó szívvel. Azóta csak olvasója voltam a lapnak. Egészen a tegnapi napig. Pár héttel ezelőtt véletlenül kiderült, hogy írok. Egy régebbi kolléganőm megtalálta az egyik művemet az asztalomon, felkért, hogy írjak a Mentába pár szót a Karácsonyról. Tegnap megjelent. Megállított egy kolléganőm, hogy jó, könnyeket csalt a szemekbe. Jó érzés volt, de tényleg!
31.
2008 december 11. | Szerző: Nurse
Gyorsan folynak a napok, észre sem veszem. Valami láthatatlan fonal mentén haladok mindig csak előre. Közeledik, iszonyatos tempóban közeledik a Karácsony. Minden nappal nő a feszültség, cikáznak az eldöntendő kérdések. Kinek mit és hogyan, legfőképpen, minkor? Námulom azokat az embereket, akik ilyenkor már megelégedetten dőlnek hátra, minden rendben van, mindent elvégeztek, csak az utolsó simítások vannak hátra. Nekem most kezdődik. Listát kellene írnom, de tudom, hogy nem aszerint haladnék. Így biztosan kimarad valami. Nem baj. Meg lesz. Ez is.
Döntenem is kellene. Képtelen vagyok, pedig már csak két napom maradt.
Folytassam, vagy se? Beiratkozzak második szemeszterre? Megéri-e a befektetés?
Jó lenne végigcsinálni.
Talán nincs is elég tehetségem hozzá, akkor meg minek? Olvassa valaki az írásaimat?
Igen olvassa.
Eddig is írtam, eddig is olvasták.
Változik azután valami is?
Megannyi kérdés, csak a válaszok hiányoznak.
40.
2009 január 27. | Szerző: Nurse
Isten ma úgy gondolta, nem kínoz tovább, sőt némi kis segítséget küld hozzám egy gyógymasszőr képében. Nincs ellenemre az ilyen segítség. De komolyan! Mennyei érzés feküdni fél órán keresztül a gyógynövény illatú szobában. Csak feküdni és hagyni, hogy a finom ujjak zenét játszanak a hátamon, valami andalító, nyugtató, lágy zenét. Csak érezni, ahogy élénkül a vérkeringés, oldódnak a görcsök, lazulnak az izmok. A gondolatok messziről elkerülnek, most ne is lássanak, úgysem foglakoznék velük, csak magukra hagyottan keringenének a levegőben, annak meg semmi értelme. Még két perc és álomba szenderülök, de sajnos csörgött az óra, véget ért az álom, folytatódott a keserű valóság.
Oldal ajánlása emailben
X