32.

2008 december 12. | Szerző: Nurse |

 Furcsa érzés. Pedig nem is ezen múlik, mégis. A munkahelyemen csak nagyon kevesen tudták, hogy írok, azt, hogy kicsit komolyabban veszem az egészet, azt még kevesebben. Nos, most kiderült a dolog. A történet évekkel ezelőtt kezdődött, akkor, amikor még nem írtam, csak olvastam, sokat és rendszeresen. Nagyon jó dolgokat, tanulságosakat és hasznosakat. Valahogy át akartam adni ezeket a dolgokat, közkinccsé szerettem volna tenni, így támadt egy merész ötletem, kellene egy lapot szerkeszteni, amiben ezek a gondolatok helyet kapnának. Idős emberek között dolgozom, így felmarült a probléma, hogy nehezen láthatóak az apró betűk, sokuk még szemüveggel sem tudta elolvasni. Ekkor jött az ötlet: nagyobb betűvel szerkeszteni az újságot, mint egy elsős olvasókönyv. Bevált. Havonta jelent meg a Menta, persze alacsony példányszámban, de megjelent. Élt, él. Amikor elhagytam a csoportot, elhagytam a mentát is, bár fájó szívvel. Azóta csak olvasója voltam  a lapnak. Egészen a tegnapi napig. Pár héttel ezelőtt véletlenül kiderült, hogy írok. Egy régebbi kolléganőm megtalálta az egyik művemet az asztalomon, felkért, hogy írjak a Mentába pár szót a Karácsonyról. Tegnap megjelent. Megállított egy kolléganőm, hogy jó, könnyeket csalt a szemekbe. Jó érzés volt, de tényleg!