49.

2009 április 24. | Szerző: Nurse

 

Egykor nálad

 

 

Egykor, nálad.

Emlékszel? Csak ültünk a teraszon egy sörrel a kezünkben. A pohár alján csöpögött a hideg pára, meleg volt, nagyon meleg, pedig éppen csak elkezdődött a május. A kiserdő hangos volt a madaraktól, egy macska suhant el a lábam mellett, finom szőre csiklandozott. Elhessentetted, nem szereted a macskát, mondtad. Nem sokat beszéltünk, talán csak az akácillatról, meg a madarakról, néhány szót a virágokról, na meg a macskáról. A hinta lassan lendült velem föl, le, föl, le, te meg csak ültél, az arcodat belefordítottad a napba. Aztán mondtam valamit, és te visszakérdeztél. Akkor, ott valami történt.

Először nevettél egy kicsit, majd váratlanul elfordultál. A ki nem mondott válaszban benne volt minden. Valamit megértettél akkor, vagy csak ösztönösen néztél félre egy pillanatra. Csak egy pillanatra, de abban a pillanatban tudtad, hogy valami kimaradt, hogy közben én valami rosszat gondoltam, vagy ki is mondtam talán, már nem emlékszem. Mennyire más volt, amikor először rám néztél! Most hirtelen elkomorultál, mint aki megértett valamit. Szórakozottan elfordultál és panaszkodtál a macskákra, mintha ott sem lettem volna.

Tudom, hogy szólnom kellett volna, hogy ne úgy értsd, de láttam, hogy mindegy. Éreztem, hogy csak szeretnél túl lenni a beszélgetésen.

Csendesen felálltam, kiittam a maradék sörömet, összeszedtem a holmimat, és csendesen, hogy ne zavarjalak becsuktam magam után a kaput. Nem fordultam vissza, de tudtam, hogy nem mozdultál. Csak ültél és nézted, ahogy csorog a pohár oldaláról a pára.

Egykor, nálad. Emlékszel?

-o-

 

–         Egykor, nálad!

–         Rendben, készítek valamit ebédre. Egyedül jössz?

–         Persze, hogy egyedül. Szerinted kivel jönnék? Vagy hozzam a Jucikát is a könyvelésről?

–         Most nem értelek. Csak kérdeztem, hogy készüljek. Mit kell ezen felhúznod magad?

–         Hozzak bort?

–         Ásványvíz van otthon.

–         Nem maradhatok sokáig, fél négyre haza kell érnem, én megyek a gyerekért.

–         Ne! Nem teheted ezt velem! Már mióta vártam, hogy végre felgyere, és egy kicsit kettesben legyünk! Nem mondod, hogy két órád van rám?

–         Drágám, kérlek, bocsáss meg! Tudod, hogy van ez!

–         Eddig örökké csak vártam és megbocsátottam. Komolyan gondolod te ezt?

–         Persze, hogy komolyan. Ne ess kétségbe, bepótoljuk!

–         Neked örökké kevesebb időd van rám, mint nekem rád.

–         Mit akarsz ezzel mondani?

–         Szeretsz te egyáltalán?

–         Muszáj belemenni ebbe?

–         Belemenni mibe? Mintha nem lennénk benn nyakig!

–         Tessék?

–         Tudod te azt nagyon is jól!

–         Nem tudom, miről beszélsz!

–         Abbahagynád?

–         Mit hagyjak abba?

–         Amit épp most csinálsz, hogy tönkreteszel mindent. Életnek nevezed te ezt?

–         Tudod mit? Hagyjuk abba. Tényleg így lesz jó. Miattam ne strapáld magad.

–         Drágám, kérlek, bocsáss meg! Nem ezt akartam, nem így!

–         Belefáradtam a sok megbocsátásba, ha tudni akarod! Sok nekem ez az örökös vita, a könyörgés. Nagyon jól tudtad már az elején, hogy ez lesz. Mégis belementél. Miattam ne strapáld magad!

–         Ugyanott tartunk. Egykor, nálam?

–         Ott leszek!

 

 

 

48.

2009 április 20. | Szerző: Nurse

 

Eleredt az eső

 

Tudod, néha csak úgy beüt a mennykő. Minden előjel, vagy ok nélkül. Amikor az ember nem is igazán számol vele. Nem is lehet rákészülni, meg aztán értelme sincs – mindig akkor jön, amikor nem számítasz rá, amikor azt hiszed, minden a legnagyobb rendben van, tökéletes az idill, napsütés van és madárcsicsergés, amikor úgy érzed, soha ilyen jó még nem volt semmi.

 

– Szeretlek, – mondtad reggel – szeretlek, mert olyan vagy, amilyen.

Aztán kávét hoztál az ágyba. Viccelődtünk és nevetgéltünk. Jó volt nekem akkor veled.

– Ezt nem csinálom tovább! – vágtad hozzám délután – Egyszerűen téged nem lehet szeretni. Hiába próbálok mindent, képtelenség veled együtt élni!

Csak néztem rád szótlanul, akkor már nem voltak szavaim, és nagyon sajnáltam azt a reggeli kávét. Igen, a kávét, és azt, hogy nem állíthattam meg akkor, ott azt a pillanatot. Nem érezhetem már a kávéillatot, hanem csak a magány fojtogató, fanyar szagát, ami keveredik a kiábrándultság keserű ízével. 

 

– Elmehetnénk délután kettesben valahova – mondtad reggel. – Vegyük elő a bicikliket és kerekezzünk ki a folyópartra. 

Vártam a délutánt. Gyerekes izgalommal készülődtem. Gondolatban megterveztem minden percét. Minden apró mozzanat a helyére került, fejemben képek szaladtak és felfedezésre váró tájak suhantak. Olyan voltam, mint egy gyerek.

– Váljunk el! – mondtad délután – Olyanok vagyunk, mint tűz és víz. Én mást akarok, te másra vágysz. Külön jobb lenne nekünk.

Csak a délutáni programot tudtam sajnálni. Az elmulasztott tájakat, az elmaradt képeket, a szellőt és a napsütést. Az elkészített elemózsiát sirattam, vagy nem is tudom, de kinn eleredt az eső.

47.

2009 április 6. | Szerző: Nurse

 

 

A „tökéletes” nő

 

 

Ez a nap is jól kezdődött!

Természetesen elaludtam. Hiába kapcsoltam be az ébresztést, vagy nem csörgött a telefon, vagy félálomban lenyomtam, így húsz perc alatt kellett indulásra kész állapotba varázsolnom magam. Ez elég szép kis mutatvány! Ráadásul ma a város másik végére kell mennem munkaügyben. A főnököm a lelkemre kötötte, hogy pontos legyek, mert ez egy fontos megbeszélés, nagyon sok múlik rajt. Hogy tetézzem a bajt, sminkelés közben letörött a körmöm, kifogyott a müzli, a tej megsavanyodott, így aztán a reggeli is ugrott, kávét főzni már nincs idő, a harisnyámon felfutott a szem. Mindezekre csak rátett egy lapáttal, hogy az autóm sem indult. Naná, hogy pont most kellett elromlania a kicsikémnek, biztos azzal az indítónyavalyával, vagy mi a csudával lehet valami gond, mert bárhogy is próbálkoztam meg sem nyikkant. Szépen fogok kinézni, ha a megbeszélésre metróval kell mennem! Pedig, nincs más választás!

Próbáltál már magas sarkú cipőben, kiskosztümben leevickélni a metróba?  Nem egy gyenge teljesítmény! A tűsarok folyton beszorult valahova, a dosszié, amit a megbeszélésre összekészítettem, önálló életet kezdett élni, a táska folyton lecsúszott a vállamról, a hajamat szétzilálta a huzat. Hogy én milyen szerencsétlen tudok lenni egy ilyen hajnali órán!

Amint leértem, úgy éreztem magam, mint egy csapdába szorult vad. Ezer ember, mind siet valahová, némelyek magukba roskadnak, a fiatalabbak, fülükben füldugóval átadják magukat a zenéjük élvezetének. Egészen addig, míg le nem érek.  Akkor aztán élénk érdeklődéssel felém fordulnak. Nem láttak még fehér nőt a metróban?  Atya világ! Milyen lehet a frizurám? A sminkem nem kenődött el?  Kicsit kihúzom magam, próbálok nyugton maradni, de ez itt ebben az állapotban lehetetlen. Muszáj járkálnom egy kicsit, de a terem összes férfiszeme figyeli a mozdulataimat. Jöhetne már a metró!

Na végre! Még hely is van, bár ezek a műbőr ülések felettébb kényelmetlenek, de még mindig jobb, mint egy kapaszkodón lógva egyensúlyozni húszcentis tűsarkakon. Megpróbálok elvegyülni, bár ez elég nevetséges vállalkozás. Amint leültem, a nyakamba csúszott a fekete miniszoknya, láttatni engedve futástól izmos combjaimat. Hát, csak nézzétek, aranyoskáim! Murphy törvénye alapján, most még a blúzom felső gombjának is ki kell gombolódnia, hogy szemben az a szimpatikus fiatalember, ha már levette a szemét a combomról, a dekoltázsomból is kaphasson egy kis ízelítőt. Mindenesetre úgy teszek, mintha semmit nem vennék észre az egészből. Pedig olyan aranyos, ahogy igyekszik felhívni magára a figyelmet. Huhh, teljesen elgémberedtek a lábaim, muszáj megcserélnem.

Ebben a pillanatban találkozott a tekintetünk. Nem is olyan csúnya ez a fiú! Kár, hogy ilyen fiatalka, és pirulós. Látom rajt, hogy szeretne megszólítani, de nincs elég bátorsága, én meg nem segítek. Úgy teszek, mintha észre sem venném, csak a szemem sarkából figyelem.  Levette a fülhallgatókat, a szemeiből láttam, azt kívánja, hogy üljek oda mellé, vagy szálljak le vele a következő állomáson, hogy tovább ne is menjek még gondolatban se!

Szegénykém arcán megjelentek az első izzadtságcseppek, amikor bemondták a következő megállót. Épp időben. Kényelmesen, és tökéletességem teljes tudatában álltam fel. Úgy igazítottam a lépésemet, hogy a lábam hozzáérjen az övéhez. Még utoljára enyhén rámosolyogtam, és kiléptem a kocsiból.

Tudtam, hogy utánam fordult, és még azután is nézett, hogy az alagút elnyelte a szerelvényt.

Sietnem kell, lassan elkezdődik a megbeszélés. Milyen konstrukciót is kell felvázolnom a partnernek?

46.

2009 március 20. | Szerző: Nurse

 

Ferkó

A nap már régen lebucskázott a hegy mögé, az égen csak a csillagok ragyogtak, amikor Bözsi néni botjára támaszkodva botorkált haza a sötétben. Remélte, hogy mire hazaér, Ferkó, a fia, már elalszik, vagy elmegy hazulról.  Félt tőle. Amikor ivott, előjött belőle a vadállat, tört, zúzott, verekedett, kiabált, hogy a fél hegy hallotta.  Bözsi néni olyankor csak ördögnek hívta, és átkozta a napot, amikor a világra hozta. Érezte, hogy egyszer ez a gyerek lesz a veszte. Talán éppen ma éjszaka?  Valami nagyon furcsa vibrálása volt a levegőnek.

Óvatosan nyomta le a kilincset. Sajnos az égiek rosszul rendelték el a mai napot, az anya sajnálatára a fiú az asztalnál épp a noaborból töltött magának egy vizespohárral

-Ne igyál fiam! Elég volt mára, feküdj le!- szólt csendesen, majd leült az ágy szélére,

-Maga csak ne mondja meg nekem, mit csináljak, szipirtyó! Miért ne innék, ha szomjas vagyok?- üvöltötte a Ferkó gyerek magából kikelve.

– Ha szomjas vagy, igyál vizet, vagy van a kamrában üdítőital. Ez a sok szesz elveszi az eszedet. Tudod, apád is hogy járt! – szólt még az anya, aztán sírdogálva a fal felé fordult.

 

Ötven éve is van az már, hogy Bözsi néni kínok között világra hozta gyermekét. Nehéz szülés volt, még a bába is elismerte. Ferkó fel sem sírt azonnal, apró kis teste kék és lila színekben játszott, a köldökzsinór a nyakára tekeredett. Az apja már éppen azon volt, hogy papot hív, amikor valami nyöszörgésféle hallatszott a vászontörölközők felől, amibe a bába a kis jövevényt bugyolálta. Kezdetben nem voltak gondok. Azok csak az iskolában kezdődtek. Ez a Ferkó gyerek nem tudott megtanulni  sem olvasni, sem írni. A tanárok büntették, a társai csúfolták, Ferkó meg iskolát került. Az apja egyre gyakrabban vette elő a nadrágszíjat. – Ha belepusztul, akkor is embert faragok belőle! – szokta mondani, aztán lement a pincébe, hogy néhány pohárka pálinkával oldja a feszültséget, amit a fia okozott neki.

Élték a kis életüket a hegy oldalában, messze minden lakott településtől. A hegy alatt a végtelen mező, megműveletlen szikes terület. Katonai lőtér. Amikor nem háborúztak katonáék, akkor birkanyájak legelésztek a lankás dombokon. A juhászok csak prérinek hívták a hatalmas legelőt, a lövészárkokkal teleásott végtelen pusztát, amin nem nőtt más, csak kökény és árvalányhaj. A préri szélén egy katonai bázis, amolyan villanegra.  Időről időre katonai csapatok jöttek harckocsikkal, lövészekkel, sátrakkal, hogy tanulják a katonáskodást csínját-bínját. Csábító társaság ez egy cseperedő fiúcskának, és jó üzlet a borosgazda apának. Mondanom sem kell,  Ferkó rászokott a jó noaborra és a pálinkára.

Nem volt rá jó hatással az alkohol. Valami vadállat jött akkor ki belőle. Nem állt meg előtte sem állat, sem ember. Belekötött olyankor mindenkibe, aki csak megmozdult mellette. Az apja még csak vissza tudta tartani, de amikor azt elvitte a mája, nem volt fékezője a Ferkó gyreknek. Napokra eltűnt, hogy aztán gyanús, vászondarabokba bugyolált csomagokkal bújjon el a padláson. Azután, mint aki jól végezte a dolgát, levonult a pincébe, hogy alaposan felöntsön a garatra. Ilyenkor, börgőzösen gyilkossággal fenyegetett meg mindenkit, aki 20 méterre megközelítette.

 – Lelőlek! Lelőlek, csak kapjalak a kezeim közé! – ordította ilyenkor artikulátlan hangon.

Senki nem vette komolyan. Hogy lőhetne le akárkit is? Hogy lehetne fegyvere? Abban az időben a fegyvertartás főbenjáró bűnnek számított, majdnem olyan nagy, mint a pálinkafőzés.

 

Bözsi néni álomba sírdogálta magát, miközben a fia egyre csak emelgette a borospoharat, és szívta a jó Munkást egymás után. Meg ordibált. Érteni sem lehetett szavát. Elmúlt már éjfél is, amikor odatántorgott az ágyhoz, hogy úgy ruhástól végigdűljön rajt. Még utoljára rágyújtott egy cigarettára.

Furcsa, orrfacsaró füstre ébredt. Égett a ház. Feltápászkodott, és a sűrű füstben valahogy kimászott az udvarra, de addigra valaki már kihívta a tűzoltókat. Nagy volt a csődület, hatalmas a zűrzavar. Oltott mindenki, ahogy tudott. Vödörrel a kútról, slaggal a kocsiról.  Kihozták az anyját, hiába volt minden segítség, meghalt, megfulladt a füsttől.  Ekkor valami váratlan dolog történt. Ferkó, mint aki eszét vesztette, nekiment a tűzoltóknak, akik a padlásra siettek, hogy a maradék lángot eloltsák. Eléjük állt, gyilkossággal fenyegetőzött, ha valaki fel mer menni a padlásra. Kisebb fajta dulakodás kezdődött, senki nem értette, mi történt, azt hitték, az anyja halála viselte meg ennyire.  Még sajnálták is nyomorultat, aki fel-le rohangált csurom vizesen, magából kivetkőzve. Aztán megtalálták az üszkös padláson a fegyvereket. Gépfegyvereket, puskákat, kézigránátokat vegyesen, egy kisebb fegyverarzenált.

– Nem adom, nem adom őket! Ezek az én kicsikéim! – sírta Ferkó kétségbe esetten, mint egy gyermek,  még akkor is, amikor a kiérkező rendőr a csuklójára kattintotta a bilincset.

 

 

 

45.

2009 március 18. | Szerző: Nurse

 

A gangon

Az egész ház azt gondolja, hogy a Julika néni egy habókos vénasszony, nem kell vele foglakozni. Csak ül kinn a gangon egész nap, horgolja a kis csipketerítőit, vagy sepregeti a folyosót. Ha szólnak hozzá, beszél, ha nem, hát hallgat. Most figyeljetek ide, aranyoskáim! Csak gondoljatok magatokban azt, amit akartok, én akkor is többet tudok erről a házról, mind ti együttvéve!

 Na, gyere te szék! Így, szépen kiülök a gangra. Kiülök, mert nem akarok lemaradni semmiről, indul az élet odakinn! Hova is tettem a gombolyagomat? Ugye nem vitted el, te átkozott macska! Ne dörzsölőzködj itt nekem, ott a reggelid, idd meg, aztán menjünk, mert ébred a ház! Csak macskával ne kezdjen az ember! Gond, gond, gond. Csak ez van veled, te ördögfióka! Látod, már megint a parkettára locsoltad a tejet!

Itt is van a gombolyag. Még szerencse, hogy tegnap lebontottam azt a csipkét. Ezek ott kinn, azt hiszik, hogy minden nap új terítőt horgolok. Bolondok! Ugye, cica? Új az, de nem úgy, ahogy hiszik! Este szépen lefejtem, amit napközben horgoltam, úgysem kell már horgolt terítő a kutyának sem. Úri nép ez! Viaszkos vászon a terítő, nem a kézi csipke!

Így, szépen, kényelmesen! Ha szerencsém lesz, még a nap is besüt egy órácskára. Akkor majd napfürdőzünk cica, jó?

Ha ezek itt tudnák, hogy belátok a nyamvadt kis életükbe, nem viháncolnának így reggelente. Ez a két csitri is, a Kovácsék ikerlányai. Futkároznak, pedig tudják, hogy nem szeretem, persze, mire ideérnek, illedelmesen lassítanak, mint a kisangyalok. Angyalbőrbe bújt ördögök.

 – Jó reggelt Julika néni! – szinte egyszerre csicsergik, mintha nem tudnám, hogy szívük szerint nyelvet öltenének rám. Na, most én jövök a bájolgásban. Legszebb nénis mosolyomat arcomra illesztem, így ni, aztán: – Jó reggelt aranyoskáim! Iskola, iskola? – na még egy mosoly, hú de nehéz! Ezekből sem lesz semmi. Az az iszákos apjuk a múltkor még az óraláncot is eladta egy pohár fröccsért lenn a tudakozóban. Én csak így nevezem a sarki italboltot. Aki oda betér, mindent megtudhat az utcabeliekről. Ha tudnák, hogy micsoda pénzkidobás! Elég lenne csak Julika nénit kérdezni! Ugye cica?

Itt van ez a Gáspár is a földszintről. Mindig későn este settenkedik haza, olyan sunyin néz, sokszor még köszönni is elfelejt. Felejt a fenét, nem is akar az köszönni! Azt hiszi, nem látom, hogy esténként gyanús csomagokkal mászkál, aztán eltűnik a széntároló vaslemez ajtaja mögött? Aztán mindenféle rosszarcú idegenek jönnek hozzá. Ki tudja, mi folyik odabenn? Egyszer már a fináncok is voltak itt kérdezősködni. De én nem tudtam semmiről. Jól tettem, ugye cica?

Az elsőn lakik egy tanár. A Szabó. Gyönyörű és dolgos feleséggel. Mégis a szomszédba jár őkegyelme. Amint a felesége kiteszi a lábát, már kopogtat is Lilikénél. A múltkor épp ott sepregettem, amikor jön kifele. Amint meglátott céklavörös lett, hebegve, habogva valami olajról hablatyolt, ami elfogyott otthon és kell a palacsintához. Azért ment át a Lilikéhez. Mintha kérdeztem volna!  Hülyének néz ez engem? Pont a Lilikének olaja? Kérdem én, miért nem a csúnya Baloghnéhoz kopogtatott át az ötösbe? Annak biztosan van, meg közelebb is lakik, mint a Lilike.

Lilikének olaja? Még most is nevetnem kell! Nincs annak még lisztje sem, nemhogy olaja! Lilike olyan lány, már ha értik! Az én időmben csak cafatnak hívták. Mindenféle férfiak járnak hozzá, úri emberek, meg trógerek, van, aki félénken, van, aki emelt orral, ki csak úgy, egyszerűen.  Ez a Lilike egész nap csipkehálóingben flangál, még a postásnak is így nyit ajtót. A céda! Még be is hívta a múltkor, pedig tudja, hogy a Lalikának családja van otthon. Szegény Lalika!

Ott, a sarokban meg a Keményék laknak. Fura, magának való család. Nem beszélgetnek, nem köszönnek. Még nekem sem. A múltkor a férfi egy tekercs dróthálót hozott haza, és lekerítette a gang végét. Azt mondja, nem bírja a macskámat. Amatőr! Nem tudja, hogy a macska bármikor felmászik a kerítés tetejére? Nem a macskát zárták ki, hanem magukat be. De, ők tudják! A kisfiú aranyos. Egy pár szem kockacukorért kifecsegi, amit a Julika néni tudni akar. De ne szólj szám!

Csak azt a szegény Kissnét sajnálom, ott a másodikon. Meghalt az ura az ősszel, ő meg beteg lett, gyerekük meg nincs. Nem törődik vele senki, még egy pohár teát sem főz neki a kutya sem.  Szerencsétlen, még fűteni sem tudott a télen. Szégyen, hogy jégvirág nőtt az ablakán! Nem törődik itt senki a másikkal, akár fel is fordulhat az ember, észre sem veszik, ugye cica?

Hát, így éldegélünk mi itt a gangon. Ahányan, annyi félék, összezárva, falakkal bekerítve, néha egymásra mosolyogva, de leginkább csak közömbösen hátat fordítva. Ilyen az élet cica! Na, gyere, mossuk fel a folyosót, elment már mindenki. Jól van, jól, igyunk egy kis tejet! Gyere cica!

 

44.

2009 március 12. | Szerző: Nurse

 

Tíz méter

Nem emlékszem, mi volt az a mozzanat, ami ide juttatott. Hiába próbálom felidézni az elmúlt időszak eseményeit, egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy ésszerű magyarázatot találjak erre az egész őrületre, ami körülöttem zajlik.

Ha visszagondolok a gyerekkoromra, arra az időszakra, amikor a lányok királylányok, a fiúk valami szuperhősök szeretnének lenni, akkor azt hiszem, nem ezt álmodtam, ami most történik velem. Akkoriban boldog, békés családot szerettem volna egy szép családi házban, kutyával, macskával, egy kicsi virágoskerttel. A ház mögött veteményeskert krumplival, kelkáposztával, eperrel és málnával. Hét végén, úgy gondoltam, majd felkerekedik a család, elmegyünk valami szép helyre. Állatkertbe a gyerekekkel, vagy éppen kirándulni a hegyekbe.

Soha nem voltak nagy álmaim, csak ilyen egyszerűek, véghezvihetők.

Ment is minden a maga útján, talán még boldog is voltam sokáig. Férjhez mentem, gyerekeink születtek. Eddig rendben, gondoltam, majd a ház is jön hamarosan. Évek óta éltünk már albérletben, valahogy kifolyt a kezünk közül a pénz. Nem mintha sokat kerestünk volna. Én minimálbéren dolgoztam egy multicégnél, a férjem egy vállalkozónál volt árubeszerző.

Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, az álmaim bizony nagyon messze kerültek. Hihetetlenül messze. Nagyon keveset tudtunk félretenni, de azért a szocpollal és némi bankkölcsönnel sikerült egy másfél szobás panellakást vennünk a kilencedik emeleten. A szomszédok kedvesek, fiatalok, velünk egykorúak. Összejártunk. Először a két család, aztán egy idő után csak a férjem és a szomszédasszony. Persze nem azonnal jöttem rá a dolgokra, de amikor kitudódott, összeroppantam. Kezdett kicsi lenni a ház, a munka egyhangúsága kiborított, félni kezdtem. Képtelen voltam beszállni a liftbe, aztán már a buszra sem ültem fel, inkább gyalog jártam. Így aztán többször elkéstem a munkahelyemről. Persze, hogy kirúgtak, csak az alkalmat várták. Eddig sem voltunk gazdagok, de ami ezután jött, az maga a pokol.

Nem tudtam, mihez kezdjek most, kihez forduljak. A férjemhez semmiképp, ha eddig nem értette meg a félelmeimet, ha csak úri passziónak gondolta, akkor ezek után mit mondana? Nem is tudtunk már beszélgetni semmiről. Ö a problémáit átvitte a szomszédba, én meg levezettem a gyerekeken. Üvöltöztem velük minden apróságért, aztán meg órákig sírtam, és utáltam magam, és elhittem, hogy csak össze kell szednem magam, és minden jóra fordul. Az utolsó csepp a pohárban talán az volt, amikor a lányom azzal jött haza az iskolából, hogy utál, hogy ilyen szegények vagyunk. Mert a Julcsiék a tengerre mennek nyaralni, és az anyukája megengedte neki, hogy megvegye az Árkádban azt az aranyos Hello Kittys tolltartót, amire én azt mondtam, hogy nem lehet. A szemembe vágta, hogy minden osztálytársa gazdagabb nálunk, és én vagyok az oka, hogy neki ilyen szegénységben kell élnie.

Akkor valami megbomlott bennem. Fogtam a főzőkolbászt, amit vacsorára akartam gyorsan kifőzni és a falhoz vágtam, aztán szép sorban mindent, ami a kezem ügyébe került. Egymás után. Komótosan. Aztán üvöltöttem, mint egy kutya, akinek a lábát becsípte az ajtó.

Talán tényleg úri passzió? De akkor mi ez a sok fal körülöttem? Miért akar összenyomni annyira, hogy nem kapok levegőt?

Már tudom, hogy az álmok hazudnak, hogy az égvilágon semmi közük a valósághoz. Aki szegénynek születik, az az is marad. Szeretnék kitörni a falak fogságából, végre fellélegezni, kinyújtózkodni, de egyelőre csak ez a tíz méter az, ami az enyém. Tíz méter folyosó. Rácstól rácsig.

44

2009 március 7. | Szerző: Nurse

 

Mindenek előtt szeretnék köszönetet mondani három blogtársunknak:

Epernek, Lilynek és Napfénynek.Tőlük kaptam egy-egy szeretettündért. Persze, hogy kedves játék megy megint körbe, íme:

“Ezek a blogok szerfelett bájosak, a blog íróknak az a céljuk, hogy barátok és barátságosak legyenek. Reményeink szerint ezen díj átadásakor több barátság keletkezik, a barátság elterjed, és több figyelmet kap a blogger. Amikor továbbadod, kérlek vedd figyelembe ezen elveket. Válassz nyolc embert.”

Mondanom sem kell, amióta blogolok megismertem néhány embert, több barátom és levelezőtársam lett. Sokukat nagyon megszerettem, nem véletlenül kerültek többen a szívcsücsökbe, és azon kívül a magán kedvenceimbe. Ezért most megpróbálok olyanokat megkeresni, akik nem mindennap bukkannak fel a beszélgetőtársaim között, akiknél ritkán, vagy(még)  nem kommentelek, mégis nagy tisztelettel vagyok irántuk:

43.

2009 február 20. | Szerző: Nurse

 

A tél észrevétlenül lopakodott vissza a házak közé. Egyik pillanatban még a fekete aszfalt kopogott a lábam alatt, a másikban már hópihetakaró takarta a környező tájat. Apró léptekkel jött. Kicsit megbújt a bokor alatt, belebújt a kéményekbe, aztán szétterült a tájon, bevilágítva az alig órája érkező estét.
Szeretem a havat. Szeretem a finomságát, könnyedségét, törékenységét, tisztaságát. Ahogy írom a sorokat, egy régi kép villant be a fejembe. Egy régi havazás emléke. Akkor is ilyen gyönyörűen szédültek a hópelyhek,  szinte hangtalan volt minden, szél sem mozdult, hang sem hallatszott. Hazafelé mentem. A szűz hó elnyelte lépteim zaját. Egy kaptatón vezetett az út, kétoldalt galagonyabokrok nyögtek a hó alatt. Sokáig nem tűnt fel, hogy nem vagyok egyedül. Sokáig csak önfeledten örültem a hirtelen jött csodának, de valami reccsenés megzavarta a nyugalmat. Figyelni kezdtem. Látni nem láttam senkit, érzetem csak, hogy valaki követ. Elbizonytalanodtam. A házunk messze volt még, a falu és az otthon között emberrel ritkán találkoztunk. Kicsi korom óta belém nevelték a bizalmat. Bizalmat az emberek felé, hiszen minden ember jó, és jót akar, bizalmat az állatok felé, mert az állatok csak akkor támadnak, ha olyat teszek, ami ingerli őket, így tőlük sem kell tartani. Drága szüleim! Akkor, ott a hegy alatt mégis a jeges rémület futott végig a gerincemen. Biztos voltam benn, hogy nem vagyok egyedül, és azt is tudtam, hogy az a valaki a hátam mögött nem jó szándékkal jár. Amikor szaporáztam a lépteimet, ő is ezt cselekedte, amikor megálltam, a hangok is némák lettek. Fiatal lányként nem tudtam, mit kell tennem, kiabálni felesleges, nem hallja senki, Futni a meredek hegyoldal nem engedett. Valamit megérezhetett apám is, az Isten áldja meg érte, mert olyat tett, amit addig soha. Elém jött. Kísérőm, amint meglátta a hegytetőn apámat megállt, nem jött tovább. Sírva borultam apám nyakába, izgatottan meséltem, mi történt velem. Először nem hitte, de visszamentünk egy darabon, és a hó nem hazudik. 15-20 méterrel lejjebb ott voltak a lábnyomai. A hely, ahol megállt, ahonnan sietve visszafordult és eltűnt a falu irányába a sűrű hóesésben. Azóta, bár csodálom a hóesést, a tél megmaradt kedvencemnek, de a hegyi úton bizony félve járok éjszaka, egyedül.

42

2009 február 5. | Szerző: Nurse

 

Visszafele jöttünk már, az aszfalt lassan kifogyott a lábunk alól,  amikor barátnőm, a lehető legkomolyabb hangján megjegyezte:
 – Hmm, öregszem!
– És mire fel ezt a kijelentés? – kérdeztem tágra nyílt szemmel. Nem értettem a dolgot. Épp néhány nappal ezelőtt mondta, hogy most elégedett magával, fogyott pár kilót, az erőnléte rendben, megfordulnak utána a férfiak, soha ilyen jól nem érezte magát. Most meg kijelenti, hogy öregszik. Megdörzsöltem kicsit a szemem, hogy szemüveg nélkül is lássam,  biztos jó emberrel futok-e immár fél órája. De semmi kétség. A haja stimmel, a ruhája olyan, mint azé, akivel  vasárnap is  futottam, fülében ott az elmaradhatatlan telefon, szigorúan rádióra állítva. A család, amiről mesélt, az is az övé, a munkahely sem változott, csak a nő lett kicsit más. Azt mondja öregszik! Röhej! Majdnem rákiabáltam, hogy – Hé! Ácsi, ha Te öregszel, akkor én is, és nekem még  eszem ágában sincsen ilyet tenni a közeljövőben.
– Kedden beteg lettem, de ezt tudod – kezdte a mesélést – Felkerekedtem hát, hogy elmegyek a háziorvoshoz. Férfi. Nem látott, mióta futunk, amióta leadtam azt a tizenakárhány kilót. Illatos tusfürdővel lezuhanyoztam, testápoló, parfüm, miegymás. Pedig olyan hányingerem volt, de a cél érdekében mindent! Kiöltöztem. Új melltartó, kontaktlencse, hajam belőve. Rám került a sor. Az orvos meg sem ismert. Na nem baj, mondom, mi a problémám. Erre Ő: – Nyújtsa ki a nyelvét!
Most mondd meg! Ennyi. Nyújtsa ki a nyelvét. Pár év, és már be sem kell mennem a rendelőbe.

Igen, ilyenek vagyunk mi nők. Hiúak, kacérak, mosolyogni valók. De ezzel nincs is baj, amíg megmarad a humor keretein belül.

 

41.

2009 február 2. | Szerző: Nurse

 

Egyik pillanatban még tele torokból énekli, hogy “… Magyarország, Te a vagy a szívembe írva, Magyarország…”, a másikban már sütivel kínál,  aztán kézenfogja kedvenc unokatesóját, (aki 186 cm, és 20 éves) – Kisbálint! Jössz játszani? – Nagy komótosan házat építenek a Pókembernek, majd megy egy kört a Talma motorjával (egy fabicikli), iszik egy fröccsöt (almalé), benéz kicsit a lányokhoz (csak a rend kedvért), megmutatja az új jégenjáróját (korcsolya), majd a kertbe invitál, kicsit hóbuckázni a terepjáróval. Nincs még négy éves, de véleménye van a világról, amiben kiválóan érzi magát, barátja mindenki, aki nem akar hozzányúlni a jétékaihoz, megoszt ételt, italt, csak a Talmás tusfürdőt nem. Ha megkérdezed, mi lesz, ha megnő, azonnal, és a világ legtermészetesebb módján válaszol: – Mi? Hát Talmácsi!  – Süti nem sülhet nélküle, virágot ültet, felmos, port töröl, házi feladatot ír a testvérével. Az óvodában kedvenc. Jól kijön mindenkivel. Gondolkozik, ami az Ő korában ritkaság. Egy alkalommal feladatot kaptak az óvónénitől: – Fussatok gyorsan ez ajtó elé! – Mindenki teljesítette a feladatot, minden gyerek ott tolongott a bejárati ajtóban, csak az én hősöm állt gondolkozva középen. Az óvónéni megkérdezte, hogy miért nem tette azt, amire kérte? Erre ártatlan képpel csak ennyit mondott: – Van három ajtó. Nem tudom, melyikhez fussak.

Uci kérdezte, hogy milyen a könyv, amit olvasok. A könyv. Ennek is története van. A könyvet kölcsön kaptam, azzal a feltétellel, hogy csak a paplan alatt olvashatom a különös címe miatt. Amióta nálam van, ez a könyv a legtöbbet emlegetett “családtag”. A címe is sokat mondó: “Hogyan öljük meg a férjünket- (és egyéb hasznos háztartási tanácsok)”. Három barátnő házasságáról, illetve a házasságok bukásáról szól a könyv, tele humorral, néhol frivoll részletekkel, váratlan fordulatokkal. Az a fajta könyv, amit nem lehet letenni, de egy hét múlva, már nem nagyon emlékszel arra, hogy valójában miről is szólt az egész. Adott három hétköznapi nő. Egy tanárnő, aki előléptetés előtt áll, háziasszony, és a házasságával sincs minden rendben,  ő meséli el a történetet. A három család történetét.  Az apropót az adja, hogy a barátnőjét a férje meggyilkolásának vádjával letartóztatják. Ha valaki könnyed, humoros, mai történetet akar olvasni, annak ajánlom, de a férjek nem túlzottan szeretik, ha az asztalon marad. Nem is értem, nincs humorérzékük?