57.
2009 november 18. | Szerző: Nurse
„Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy”
(Zsoltárok 23, 4)
Néhány hónapja azt mondta, soha többet nem teszi be a lábát Isten házába.
Most mégis itt van újra. Hihetetlen ez az egész, nincs rá kézzelfogható magyarázat. Egyszerűen csak jönnie kell, mert hívja, várja a kereszt a falon, megbűvöli a Tabernákulum előtt az örökmécses, újra szeretné énekelni a Hozsannát, érezni a szenteltvíz érintését a homlokán. De a küszöbön mégsem tud átlépni.
Akkor, amikor az ura meghalt, ő éppen a misét hallgatta a templomban. Mintha sejtette volna, hogy így lesz. Érezte, hogy mire hazaér, egyedül marad. Mégis elment, mert ezt kellett tennie. Ki kellett mozdulnia, csak egy félórára, mert a kereszt a vállán már elviselhetetlenül nehéz volt. Valami belső parancsnak engedelmeskedett akkor, utána meg haragudott a Jóistenre, hogy nem lehetett ott az ura mellett, amikor az nekiindult a nagy útnak. Nem volt ideje elbúcsúzni, fogni a kezét, lezárni a szemét, vagy csak ülni mellette, mint ahogy azt hónapokig tette előtte. Isten megfosztotta ettől.
A gyerekek persze azt mondták, hogy jobb ez így, nyugodjon bele, Isten csak szívességet tett, nagyon is jól tudta az, hogy mit cselekszik. Talán igazuk van, talán ők tudják jól, mégis az apró tüske benne maradt és napról napra jobban fájt.
Hónapokig nem is beszélt Istennel, pedig azelőtt gyakori vendég volt az aprócska lakásban. Amikor leült esténként a fotelba, néhány oldalt elolvasott a Bibliából, meghívta és szóval tartotta egy kis időre az Urat, hogy adjon, vagy kérjen valami jót, valami melegséget, valami apróságot, ami kell, hogy a dolgok értelmet nyerjenek. Jóban voltak ők ketten.
Még akkor is így volt, amikor a férje megbetegedett. Rák, mondták az orvosok, gyors lefolyású, fel kell készülni mindenre. Könnyű azt mondani. A legrosszabbra képtelenség felkészülni. Sok más dolog van, ami elveszi az időt. Ápolni kell, gondozni, kórházba járni látogatóba. Mosolyogni még akkor is, amikor a legszívesebben üvöltene az ember fájdalmában, erőt adni, hogy a lélek ott maradjon a másikban. Aztán belekapaszkodni, húzni egyre csak vissza, nem engedni akkor sem, amikor az már menne.
Megszállottként kereste a megoldást. Újabb és újabb gyógymódok után kutakodott, fejébe vette, hogy győzni fog, nyerni a halál ellen.
Nincs idő felkészülni. Meg aztán, lehet-e?
Esténként Isten azt mondta lehet. A szenvedés is azt mondta, hogy lehet, hogy kell, mert jobb az úgy, de aztán megint dolga akadt, megint csak elmaradt a búcsúzás. Hol egy pohár víz, egy félrecsúszott takaró, hol a kábultság, a reményvesztettség, a fájdalom miatt.
Azon a napon hívta a harangszó. Hívta Isten a házába, és ő ment. Ott hagyott haldoklót, ott hagyott búcsúzást, fájdalmat, kétségbeesést, betegséget, és ment, ment Istenhez.
Mire hazaért, már késő volt. Késő mindenhez, ami fontos.
Azután napokig nem ült a fotelbe, hetekig elő sem vette a Könyvet. Haragudott Istenre, a magyarázat nem érdekelte. Vigasztalhatatlan volt, becsapottnak érezte magát. Kicsit talán dühös is, hiszen sérelem érte, és nehezen tudott megbocsájtani.
Először csak a beszélgetések hiányoztak, a napi lecke a Bibliából, aztán meghallotta a harangszót. A nagyharang kezdte mélyen, fémesen, aztán felet rá magas hangján a kicsi. Bimm – bamm. Bimm – bamm. Nem a misére hívta a muzsika, talán csak temetés volt és a lélekharang kongott, de nem volt maradása, öltöznie kellett. Valami ott belül mozgatta, irányította végig az úton. Akaratlanul vitte a lába a templom bejáratához, de belépni még nem tudott. Egy darabig hallgatta az orgona hangját, a hívek énekét; talán épp a Hozsannát, majd lassan hazament. Otthon aztán magán hagyta az ünneplő ruháját, főzött egy illatos teát, két csészét készített a kisasztalra, kezébe vette a Bibliát, aztán beült a fotelba és várt, várt türelemmel.
Készen állt a találkozóra. Újra készen.
56.
2009 szeptember 30. | Szerző: Nurse
Nem akarok kampány lenni! Nekem ne mondja meg egy “nagyokos” sem íróasztal mellől, hogy nekem milyen jó lesz az, ha kampányszerűen beoltanak egy, még le sem tesztelt influenza elleni védőoltással. Pláne úgy, hogy a várt, elsöprő megbetegedés nem is iparkodik errefelé. Lehet, hogy rosszul látom, de nagyon olyan érzésem van, hogy ez megint egy eltúlzott, felturbózott valami. Legyártottak egy halom oltóanyagot, azt valakire rá kell sózni, és állambácsinak elég nagy a pénztárcája, hogy “denagyonjótteszekveled” címszóval újabb jópontot szerezzen magának, a gyártó cégnek meg nem kevés hasznot. Könyörgöm! Sokkal többen halnak meg naponta közlekedési balesetben, mint influenzában, mégsem oltjuk be az embereket empátiával és odafigyeléssel, nem is beszélve azokról a betegségekről, és az azokból adódó halálesetekről, amelyeket saját magunk okozunk magunknak valamilyen élvezeti “anyag” fogyasztása kapcsán. Én amondó vagyok, hogy felvilágosítással, életszínvonal emeléssel sokkal hatásosabban védekeznénk, mint kampányszerű, még alig tesztelt védőoltásokkal.
Nem vagyok oltásellenes. Sőt! Foglalkozásomból adódóan tisztában vagyok az ésszerű oltások létjogosultságával. Kellenek. Azonban nem szeretem, ha mások mondják meg, hogy nekem miért olyan nagyon jó, hogy ingyenesen beoltanak valamivel, ami még koránt sem biztos, hogy hosszú távon nem okoz szövődményeket. Ja, hogy ne kelljen táppénzt fizetni (ami az éhenhalástól ment meg)? Csupán gazdaságossági szempontok? Értem. Tehát nem is miattam aggódnak! Én naiv liba! Így már minden világos!
linkbeszúrás
2009 szeptember 16. | Szerző: Nurse
Van egy a címke, azon belül a href tartalmazza, hogy hova mutasson a link, és a címke belső tartalma meg, hogy milyen szöveg jelenjen meg a képernyőn:
<a href=”http://jonatanok.ning.com”>Jonatánok csoport</a>
Ebből az lesz, hogy:
Ha esetleg olyat is akarsz, hogy külön lapon / ablakban jelenjen meg, akkor kell egy-két mágikus kulcsszó 🙂
<a href=”http://jonatanok.ning.com” target=”_blank”>Jonatánok csoport</a>
Ebből az lesz, hogy:
55.
2009 július 17. | Szerző: Nurse
Szervusz, Anya!
– Szervusz, Anya!
– Ki maga? Ne jöjjön közelebb, mert sikítok! Akkor aztán jönnek, és elviszik!
– Anya! Én vagyok, a fiad! Emlékszel? Az Imi!
– Nem! Maga nem az Imi! Az Imi az én fiam!
– Igen, Anya! Az Imi a Te fiad, és én az Imi vagyok!
– Imi! Imikém, hát eljöttél végre! Már azt hittem sohasem jössz! Kész az ebéd!
– Anya! Délután van. Már ebédeltem, köszönöm!
– Kaptál jegyet az iskolában, Imikém? Dolgozatot írtatok?
– Nem, nem kaptam jegyet, anya! Tudod, már nem járok iskolába.
– Hát mégis otthagytad? Pedig tudod, hogy apád mennyire szerette volna, ha egyetemre mész! Jön ő is nemsokára.
– Anya, Apa már öt éve meghalt. Én elvégeztem az egyetemet. Most orvos vagyok.
– Tudtam, hogy maga nem lehet a fiam Így akar a közelembe férkőzni, hogy bevitessen a kórházba. Pedig én nem vagyok bolond!
– Nem, Anya, tényleg nem vagy bolond, csak a vérnyomásod ingadozik.
– Nekem most mennem kell, még elkések.
– Hová mész, Anya?
– Haza kell mennem! Az Imike nemsokára jön haza az iskolából, ebédet kell főznöm. Maga nem tudja, mennyit esznek ezek a kamasz gyerekek.
– Tudom, Anya! Nekem is van kettő. Emlékszel? Az unokáid. Attika és Panka,
– Már hogyne emlékeznék! Aranyos pufók kis angyalok!
– Tegnap itt benn voltak nálad, Csokit is hoztak, amit úgy szeretsz!
– Azok a kisbabák? Nem emlékszem! Istenem, nem emlékszem! De, hogy tudtak bejönni?
– Anya, ők mát 14 és 16 évesek.
– Azonnal hazajön apád, és megmondja, én nem tudom, hova lett az a csoki.
– Biztosan megetted. De nem baj, azért kaptad.
– Én nem ettem meg! Biztos valaki ellopta. Itt folyton lopnak. Kilopják a szappant a fürdőből, aztán beteszik az ágy alá. Utána meg azt mondják, hogy én voltam. Tegnap a villámat lopták be a hűtőbe.
– Nem lehet, hogy csak elfelejtetted, hova tetted?
– Most már menjen, kérem, ha az uram itt találja, baj lesz belőle!
– Jó, Anya, megyek. Holnap újra jövök.
– Holnap hazaviszel?
– Anya, Te itt laksz. Ez az otthonod.
– Akkor jó. Akkor maradok, míg az apád megjön.
– Szervusz, Anya!
54.
2009 június 24. | Szerző: Nurse
Madár
– Kicsit magas a vérnyomása! Szedi rendesen a gyógyszereket, Erzsi néni?
– Mit kérdezett? A gyógyszert? Persze! Hogy gondolhat olyat a Doktornő, hogy nem szedem, nem vagyok én bolond! Persze, ha elmegyek itthonról, akkor néha kimarad.
– Milyen gyakran van ez, Erzsi néni?
– Minden nap elmegyek a szülőfalumba. Tudja, a temetőbe, szegény uramhoz. Drága jó ember volt, az Isten nyugosztalja. Aztán meg van egy idős barátnőm, azt is gondozom.
– Hány éves Erzsi néni?
– Én már a nyolcvankilencedikben vagyok, de még mindenre emlékszem! Kérdezzen bármit a Doktornő! Arra is, amit az apácák tanítottak annak idején. Mindig azt mondták, hogy szeretettel kell az emberek felé fordulni, meg a kismadarak felé. A férjem is azt mondta. Sziklakertet épített, meg madáritatót. Nagyon jó ember volt. A vagongyárban dolgozott. Kitüntetést is kapott. Volt egy fényképezőgépe is. Nagyon drága gép. Szép képeket készített vele. Csak sírok, meg sírok, mert nagyon hiányzik. Kimegyek a temetőbe, nézem a kis virágokat, meg a madárkákat, itthon meg nézegetem a fényképeket. Olyan egyedül vagyok!
– Gyereke nincs, Erzsi néni?
– Nincsen, aranyoskám! Tudja, későn házasodtunk össze az urammal. Sokáig az idős szüleimet kellett ápolnom, meg dolgozni, hogy eltarthassam a családot. Három műszakban dolgoztam a kesztyűgyárban. Aztán földünk is volt. Csak amikor meghaltak, akkor mentem férjhez, akkor meg már késő volt. Nagyon szépen éltünk az urammal, soha egy hangos szó nem volt köztünk. Kisbogár, így hívott, Kisbogár, te csak etesd a madarakat, mondta. Nagyon hiányzik. Mindig kézen fogva mentünk a misére.
– Annyian vannak itt az Otthonban, miért nem barátkozik valakivel? Biztosan akadna valaki, akivel jól megértenék egymás.
– Itt? Tudja nem hallok túl jól, nem értem mit mondanak. Meg aztán nem szeretik a madárkákat. Elhessegetik őket. Összeszedik a kenyeret, amit kiszórok. Pedig azok is a Jóisten teremtményei, azokat is szeretni kell. Nem igaz? Olyan kedvesek, a lábamhoz jönnek. Így tartom a kezem feléjük, és odajönnek a lábamhoz. A galambok is, meg a rigók.
– Maga gondozza a barátnőjét? Akkor különösen figyelni kellene a gyógyszerekre! Nem lenne jobb, ha a nővérek adagolnák? Erzsi néninek is könnyebb lenne.
– Hogy még többet sírjak? Ezt nem akarhatja a Doktornő! Habókosnak néz maga is, ugye, mint a nővérek, meg a többiek? Nem vagyok én bolond! A főorvos úr is megmondta a kórházban, amikor benn voltam az idegeimmel. Megkérdeztem. Azt mondta, nem Erzsi néni, nem bolond maga, csak beteg a lelke. Összetörött, amikor a férje meghalt, húsz éve. Mert olyan finom a maga lelke, mint a porcelán. Ezt mondta. Hiába árulkodnak a nővérek, hogy nem szedem rendesen a gyógyszert, én tudom, hogyan kell szedni, mert nem vagyok bolond. De, ha nincs pénzem, akkor nem tudom kiváltani, meg néha itthon is marad. Ne tegye ezt velem a doktornő! Ne kelljen nekem mindig sírni! Látja, most is. Nem vagyok én bolond! Csak öreg. Összetörött és magányos. Szedni fogom, megígérem, lejövök újra, és meglátja, hogy milyen jó vagyok. Csak ne vegye el tőlem, Doktornő, ne vegye el!
53.
2009 június 5. | Szerző: Nurse
Akarni szeretni
Sokszor mondták már rám, hogy olyan vagyok, mint egy szivacs. Beiszom magamba szoknak az embereknek a lelkét, akikkel találkozok. Ha meglát valaki és a szemembe néz, az első gondolata, titkos vágya az, hogy mindent elmondjon magáról, az életéről. Néha olyan erős ez a vágy, hogy egyszerűen nem lehet ellenállni neki.
Tél volt, amikor először találkoztunk. Jobban mondva, amikor először szót váltottunk egymással, hiszen többször megfigyeltem már, és valahányszor megláttam, gondolkodóba ejtett. Rendszerint a buszmegállóban állt, mint aki vár valamire. Nem tudtam eldönteni, hogy valakit vár, vagy csak utazni akar valahová. A feltűnő csak az volt, hogy soha nem szállt fel egyetlen buszra sem, és mindig egyedül maradt, amikor a busz kikanyarodott a megállóból.
Csak állt és várt. Néha topogott egy kicsit, az óráját nézte, vagy a templomtornyot a megállóval átellenben. Néha összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna, aztán haloványan elmosolyodott. Mozdulataiban annyi megbabonázó asszonyi szépség volt, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.
Aztán egy napon megszólított.
– Kutya hideg van, ugye? Melegebben kellett volna öltöznöm – mondta félénken, mint aki attól tart, visszautasítják a közeledést.
– Buszra vár? – kérdeztem a világ szerintem legtermészetesebb hangján, miközben furdalt a kíváncsiság, mit is csinálhat itt ebben a hidegben.
– Dehogy! Én itt lakom! – mutatott a háta mögötti épületre – De tudja, most nem mehetek haza.
– Hogy érti azt, hogy nem mehet haza? Elvesztette a kulcsot, vagy miért? – kérdeztem meglepetten.
– Tudja, a férjem otthon van a titkárnőjével. Valami fontos munkájuk van, és nem szeretik, ha zavarok. megkértek, hogy addig sétáljak egy kicsit, vagy menjek moziba. Már az összes futó filmet láttam, így most a buszokat nézem, meg az embereket.
– S maga ezt tűri? – kérdeztem.
– Ha nem tűrném, már rég nem lenne a férjem – mondta- Tudja, az én férjem azért szeret, mert mellettem mindent megtehet, amit akar.
Csodálkozva és megütközve néztem rá. Valamit megérthetett a nézésemből, mert mosolyogva csak ennyit mondott
– Tudja, szeretem az férjemet. Ha ez az ára, hogy megtartsam, hát megfizetem. Jó ember, és a titkárnője is kedves lány. Nincs bennem harag. Talán én vagyok az oka, hogy így alakult.
– Ezt hogy érti? – néztem rá elkerekedett szemmel.
– Valahol azt olvastam, hogy a házasságban nem a lelki rokonság a legfontosabb, nem is az érdekközösség, sokkal inkább a fiziológia. nagyon sok asszony, köztük talán én is, maga a bűnös abban, hogy a házassága kihűl, és a férje más asszony után szaladgál. Én is sokszor hibáztattam a férjemet és hallgattam meg az ismerőseim panaszait, de most már belátom, hogy bizony én voltam a hibás. Tudja, az a baj, hogy az ismeretség első percétől megcsaljuk a párunkat. Ne a fizikai értelemre gondoljon!
Megbabonázzuk kedves mosolyunkkal, bájosságunkkal, csinos álarcunkkal. Úgy szeret meg minket, amilyenek akkor vagyunk, az ismeretség kezdetén. Aztán persze, hogy elmegy, amikor már nem vagyunk olyanok, amilyennek akkor mutattuk magunkat.
Mert mit lát kevéssel az esküvő után? Egy slamposan öltözött, rántásszagú, fésületlen, fáradt asszonyt, aki legfeljebb idegenek miatt fárad azzal, hogy ismét elragadó legyen. A férje előtt nincs miért. Nem igaz? – mondta elmélázva, majd az órájára nézett, és sietve búcsút intett.
– Megyek, elkészítem a vacsorát. Biztosan megéheztek.
Aztán egy ideig nem láttam. Elmúlt a tél, lassan a nyár is, már el is feledkeztem róla, amikor váratlanul megint felbukkant.
Jókedvűen, mosolyogva fogadott, mint aki csak miattam jött ki a megállóba.
– Jó hírem van! Képzelje! A férjem asszisztensnőjének gyereke született! – hadarta egy szuszra.
– Ezt nem mondhatja komolyan. És maga ennek örül? – kérdeztem csodálkozva.
– Gyönyörű kislány – mondta, és elmorzsolt egy könnycseppet.
– Honnan tudja? Látta?
– Természetesen, ott voltam nála. Onnan jövök egyenesen. Törődnöm kell azzal a kis teremtéssel, hiszen az ő gyereke.
Azóta nem találkoztunk, de sokat gondolok rá azóta is. Az asszonyra, aki boldog akart lenni és elhatározta, hogy boldog lesz. Mert a boldogság csak akarás kérdése, és nagyon kevés embernek adatik meg a művészet, hogy akarni tudjon. Akarjon és tudjon szeretni.
52.
2009 május 28. | Szerző: Nurse
Osztálytalálkozó
Ülünk egymással szemben. Két ismerős ismeretlen. Te nézel engem mosolyogva, én meg téged nézlek derűsen. Az arcomon rám ragasztott nevetés. Zavarban vagyok, mint ahogy te is biztosan.
Nézek a szemedbe és próbálom ott felfedezni azokat a régen vágyott félrenézéseket, a cinkos összekacsintásokat, amik egyé forrasztottak bennünket annak idején, de valahogy nem találom sehol. Pedig te vagy az, biztosan. Olyan nagyon ismertelek, sokszor szólnod sem kellett, tudtam, mit fogsz kérdezni. Most meg nem tudok rólad semmit.
Elmondjuk az illendőség közhelyeit. Csupa feledhető kérdés, csupa érdektelen válasz. Várok, még mindig várom, hogy leomoljon az évek alatt felépült fal kettőnk között, de nem változik semmi. Látom, néha félrenézel, másokat keresel a tekinteteddel. Ott, a legutóbbi kérdésednél is. Meg sem vártad, mit felelek, máris valami más gondolat foglalta el azt a kevés időt, amit nekem tartogattál.
Én nem kérdezek. Úgy érzem, nem lenne őszinte a válaszod. Nem mondunk semmi fontosat. Pedig mennyi mindent szeretnék elmondani neked, ha kérdeznéd. Apróságokat. Tudod, nekem az apróságok a fontosak.
Aztán már csak emlékeket keresek a szemedben, olyankor, amikor rám nézel. Azokat még megtalálom. Nem kérdezem meg, hogy te is emlékszel-e. Nincs értelme. Tovább lépek.
Aztán egész este sóvárogva nézek feléd, és sajnálom a szavakat, amiket nem mondtunk ki, sajnálom az emlékeket, amiken nem nevettünk úgy, mint régen.
A temetőbe menet aztán valami megérint bennünket a múltból. Egymás mellett megyünk, lassan, hogy el ne tévesszük a helyet, ahova igyekeztünk. Emlékszel – kérdezed -, emlékszel, még a régi szobára? És az a bizonyos matek óra? A fiúra a buszon, akibe mind a ketten szerelmesek voltunk? Nem beszéltünk egymással hetekig. Rossz volt.
Igen rossz volt, mint ahogy rossz volt ez a huszonöt év is beszélgetés nélkül. Mikor lesz a következő? Lesz? Akkor lesznek szavaink egymásnak? Semmi nem biztos. Csak a remény, hogy találkozunk öt év múlva.
51.
2009 május 20. | Szerző: Nurse
Nem könnyű
– Nem könnyű!
– Nem, tényleg nem az.
– Nem könnyű leállni.
– Nagyon nem könnyű.
– Azt hittem, neked nem okoz gondot.
– Nekem épp olyan nehéz. Talán csak más okból. Elvégre én is emberből vagyok.
– Tudom. Nagyon is tudom. A múltkor is …
– Na, kezdődik!
– Nem könnyű.
– Így könnyebb? Ha folyton mondod, hogy nem könnyű?
– Állj!
– Megálltam. Rendben, nem szólok egy szót sem.
– Dehogy van rendben!
– Miért, mi nincs? Megálltam, nem? Csak szólj időben!
– Szóltam. Megint kezdődik!
– Akkor állítsd le!
– Hogyan?
– Hagyd abba.
– Én hagyjam abba, amikor te csinálod?
– Te kezdted.
– Neked pedig abba kellene hagyni!
– Nem könnyű!
– Nem, tényleg nem könnyű!
50.
2009 május 18. | Szerző: Nurse
Elvek
– Nem hiszem el!
– ?
– Egyszerűen nem hiszem el, hogy képes voltál megtenni!
– Ugyan, drágám! Nem kell ebből ekkora ügyet csinálni, előfordult ilyen már más házasságokban is!
– Nem kellene ezt ennyire könnyedén venni! Azért nem olyan kis dolog ez, hogy egy legyintéssel elintézzük!
– Te meg mindent úgy felfújsz, hogy az már szinte nevetséges! Most mi baj történt, hogy kipróbáltam valami újat?
– Mi baj történt? Ugye ezt most nem kérdezed komolyan?
– De megkérdezem! Nem lehetsz ennyire kicsinyes! Tudod nagyon jól, már az elején megbeszéltük, hogy ez benn lesz a pakliban.
– Igen. Megbeszéltük. Más dolog megbeszélni, és megint más szembesülni a dologgal. Ha akkor tudtam volna, hogy ez ennyire fog fájni, nem mentem volna bele.
– Akkor nem volt ellenvetésed. Sőt, ha jól emlékszem, te hoztad fel a dolgot. Nyissunk, mondtad. Bizonyos dolgokban adjunk egymásnak szabadságot. Aztán most, amikor éltem vele, most nincs ínyedre a dolog.
– Naná, hogy nincs! Ki hallott már ilyet! Fogod magad és egy szó nélkül belevágsz. Ha véletlenül nem veszem észre, el sem mondod?
– Nem.
– Nem? Miért?
– Mert tudtam, hogy így fogsz reagálni. A bolhából is képes vagy elefántot csinálni! Nem tudod elviselni, ha valami megváltozik körülötted. Mit gondolsz, miért ugrottam ebbe bele?
– ?
– Azért, mert meg kell tanulnod végre, hogyan kezeld a változásokat. Be kell fogadnod új dolgokat. Nem szabad megállni egy ponton, és letáborozni. Drágám, a világ folyamatosan változik, és ha te megmaradsz a lépcső legalsó fokán, akkor nincs kiút.
– Mi van, ha nekem jó az alsó lépcsőfok? Ha én jól érzem ott magam? Ha én jobban szeretem a sört, mint a Metaxat? Arra még nem gondoltál?
– Nem mondhatod komolyan! Ennyire nem lehetsz fafejű!
– Ez nem fafejűség. Becsaptál!
– Az isten áldjon meg, ez csak egy póló! Csupán ennyiről van szó. Mi lesz, ha új kapcsolatot keresek? Arra hogy fogsz reagálni? Vettem egy új mosóport, kivette a pólód színét. Ennyi. Felesleges ezt túlragozni!
– Szerinted ennyi. Ezek elvek, az „Isten áldjon meg”! Elvek. Az elveket nem szokás váltogatni. Ma csak egy póló, holnap én.
– Bolond vagy! Esküszöm, bolond! Elvek. Igen. Persze. Na, megyek, veszek egy új pólót!
58.
2009 december 23. | Szerző: Nurse
Cyber szerelem
Egy világ omlott össze benne a pillanat törtrésze alatt. Egészen addig meggyőződése volt, hogy mind szellemileg, mind fizikailag egy jó karban lévő, sokszoros nagymama. Halad a korral, rejtvényt fejt, olvas, követi a világban folyó eseményeket. Nem kihívóan, de csinosan öltözködik, hál’ Isten még nem felejt el semmit… és akkor most itt ül a barátnőivel a kávézóban, tekintetét belefúrja a süteményes tányér antikolt mintáiba, hogy azok ott, az asztal másik oldalán ne vegyék észre, mennyire kiesett a magabiztos nagymama szerepéből. Ha a fejét veszik, sem vallotta volna be, hogy fogalma sincs, miről beszélnek ők hárman. Valami Iviről fecsegnek, aki a Neten mindenféle furfanggal kideríti a régi, szem elől tévesztett ismerősök, barátok tartózkodási helyét. Arcára erőltetett egy mosolyfélét, hagy higgyék a többiek, hogy mindennel tisztában van, de lázasan keresgélni kezdett az emlékei között, hogy vajon ki lehet az az Ivi? Ismernie kellene személyesen, vagy ez is valamiféle jós szolgálat, amit múltkor látott a tévében? Na és ez a Net, ez valami új város, ami elkerülte a figyelmét? Manapság már minden porfészket várossá nyilvánítanak! Elment a kedve az egész délutántól. Amilyen gyorsan csak tudott, elköszönt a többiektől. Azok, hogy fokozzák az amúgy tökéletes káoszt a fejében, még búcsúzáskor azért felhívták a figyelmét, hogy ne felejtse el az Ivit megkeresni a Neten, biztosan talál ő is ismerőst bőven.
Egy hétig bírta. Egy álló héten keresztül törte a fejét, de kérdezni nem mert, nehogy habókos, szenilis öregasszonynak tartsák. Aztán egy éjjel álmot látott. Egy régi, gyermekkori szerelmével álmodott, aki egyre csak futott egy érett korú nő után és állandóan azt kiabálta neki, hogy „Ivi, várj meg, Ivi!”
Azonnal tudta, hogy ez valami jel lehet, semmi más, tehát eljött az idő, cselekednie kell. Akármilyen áron,de muszáj kiderítenie az igazságot. Csak azt nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Arra gondolt,hogy először kideríti, hol is van az a Net, a többi már gyerekjáték lesz. A jószerencse aztán ezt is megoldotta, a legkisebb unoka személyében. Ki más tudhatná a választ, mint egy 10 éves, aki épp most tanulja Magyarország városait, településeit. Mielőtt a gyerek megjött, jól látható helyre kikészített egy tábla Milka csokit. Amikor a lurkónak teljesen felkeltette az érdeklődését a nem várt édesség, neki szegezte a kérdést.
– Te Bence! Meg tudod mondani a nagyinak, hogy hol van Net?
– Persze, Nagyi! Nálunk, otthon. – felelte a fiú nevetve, mintha a világon ez lenne a legtermészetesebb dolog. Aztán, nagyanyja értetlen arcát látva magyarázatba kezdett:
– Tudod, a számítógépes hálózat a net! A v i l á g h á l ó, ahol mindenféle dolgokat lehet keresni, meg játszani, és képeket nézni, mélezni, zenét hallgatni. Ne mondd már, hogy nem hallottál róla! – magyarázott nekihevülve az unokája.
– Jaj, dehogynem! – válaszolt rá tettetett felindultsággal, közben még mindig nem értett a világon semmit.
Ennyiben maradt a dolog. Tovább nem firtatta, de azért csak nem hagyta nyugodni sem az álom, sem a frissen szerzett információ. Arról a fránya Iviről is szeretett volna többet tudni. Fiú vagy lány, eszik vagy isszák?
Újabb hét telt el. Egyre másra kereste a megfelelő alkalmat, összeszedte a bátorságát, hogy kérdezni merjen, de valahogy úgy, hogy ne rajta nevessen az egész család. A sors úgy hozta, hogy megint ő ment Bencéért az iskolába. Amikor hazaértek meleg kakaóval és kaláccsal kínálta a fiút, aztán kissé vonakodva, félénken kirukkolt a kérésével:
– Kisfiam! Meg tudnád nekem mutatni, hogy kell azon a neten keresgetni? Legközelebb, amikor én megyek érted az iskolába, akkor hozzátok megyünk haza. Elmagyarázod a nagyinak?
– Persze, de mit akarsz keresni mama? – kíváncsiskodott a fiú.
– A lányok valami Iviről meséltek múltkor. Őt akarom megkeresni. Hallottál már róla?
A kisfiú nevetni kezdett, a nagyi meg egyre kínosabban érezte magát.
– Mit nevetsz, te ördögfajzat? Öreg nagyanyádat?
– Nem, dehogy… csak azt a bizonyos Ivit Iwiw-nek hívják Mami, és az nem egy ember, hanem egy portál. Anyu nekem is csinált ott egy lapot.
Váratlanul érte az információ, de ugyanakkor egy mázsás kő esett le a szívéről, mert ugye mégsem mindegy, hogy az ember szenilis, vagy egyszerűen tájékozatlan. A tájékozatlanságon valahogy,még csak-csak lehet segíteni…
– Na ide figyelj! Kössünk üzletet!- szólt Bencének – Ha elmagyarázod mit kell tennem, hogy valakit megtaláljak ott az Iwin, vagy mi a csudán, akkor én beszélek a Jézuskával, hogy hozzon neked egy szép…
-… teleszkópos, 21 sebességes bicajt – fejezte be a fiú a megkezdett mondatot.
Nagy ár volt ez egy nyugdíjas nagymamának, de mit volt mit tenni, belement az üzletbe. A kíváncsiság árát meg kell fizetni.
Aztán elkezdődött a lecke. Szegény próbálkozott, próbálkozott, de mintha kínai lenne neki a gép nyelvezete. A gyerek pikk-pakk mutogatott, ide – oda kattintott, ő követni sem tudta mit csinált, olyan gyorsan járt a keze a billentyűzeten. Eleinte még az egeret sem merte megfogni, nemhogy kattintani tudott volna vele. Folyton attól rettegett, hogy valamit rosszul csinál és kárt tesz a drága gépben. Voltak jobb és rosszabb periódusok a tanulás során, de fűtötte a vágy, hogy kiderítse, amit ki kell derítenie, és nem utolsó- sorban az, hogy ne kerülhessen még egyszer olyan szánalmas szituációba, mint a kávézóban.
Elérkezett aztán a pillanat, amikor újabb probléma ütötte fel a fejét. Így-úgy eligazodott már az ikonok és kezdőlapok szövevényében, de a tanulásra fordítható idő a fiáéknál korlátok közé volt szorítva. „Na így nem jutunk ötről a hatra” gondolta magában, be kell szereznie egy gépet internet kapcsolattal, hogy otthon is gyakorolhasson.
Nagyot nézett a fia, amikor előállt a kéréssel. Álmában sem fordult meg a fejében, hogy az ő műszaki-analfabéta anyja számítógépet akar vásárolni. Nem tudta mennyire kell komolyan venni, de azért beszerzett neki egy jó állapotban lévő használt laptopot.
Bekapcsolta. Félve, óvatos, kíváncsi szeretettel kezelve, szeme elé tárult a nagyvilág. Országokat látott, embereket érintett meg, addig ismeretlen dolgokról szerzett tudomást. Ettől kezdve felgyorsultak az események. Egyre több időt töltött a neten. Folyton e-maileket olvasott és írt, keresett, kutatott, nem kevés energiával elkészítette az Iwiw-es bemutatkozó oldalát és elkezdte gyűjteni az ismerősöket. Néha ugyan eljutottak hozzá a valóvilágból jövő kérések, mindennapi kötelességek, amiknek eleget tett, de a gondolata olyankor is a gép körül keringett. Egymás után, sorba írta be a neveket, és iskolákat, szűkítette a keresést. Egy ilyen alkalommal nagyot dobbant a szíve. Felfedezte az álmában látott ismerősének a nevét. Izgatottan navigált az oldalára. Iskola: rendben, stimmel. Munkahely: az is! Családi állapot: özvegy. Furcsa örömöt érzett. Egy aprócska, nem elhanyagolható probléma azért mégiscsak akadt, történetesen a férfi Ausztráliában, Sydneyben élt. Az első rövidke levelet szórakozottan, tele elütéssel írta meg. Izgatottan várta a választ, naponta legalább százszor megnézte jött-e üzenet.
Egy napon válaszüzenet érkezett. Levelezni kezdtek. Az elején csak semmiségekről, röviden. Nehéz úgy üzenetet írni, hogy az ember öt percig keresi a megfelelő betűt, ha nem tudja, hogy kell a hibát kijavítani, képet küldeni. Később aztán a levelek kezdtek tartalmasabbá, bensőségesebbé válni, mígnem azon kapták magukat, hogy bolond fejjel, vénségükre egymásba szerettek. Nem ment ez a felismerés könnyen, nehéz ezt ekkora távolságból megmondani, meg aztán a józan ész is tiltakozott erősen. Nincs, nem lehet jövője egy ilyen szerelemnek, ha ugyan szerelem volt az, amit éreztek. Éjszakákon át csevegtek a neten, egymás fotóit nézegették, szavakat és mondatokat írtak egyszerre, ugyanabban a pillanatban, jókat nevettek, akár csak a tinédzserek, de belül gyakran érezték, hogy mindez csak önámítás. Rajtuk csak a csoda segíthet. De csodák ritkán vannak, annál inkább távolságok, amit leküzdeni még két szerelmes, öreg szív sem mindig képes.
Hónapok teltek el békességben. Nem beszéltek róla, de ott lebegett közöttük a félelem, hogy mi lesz, ha a másikkal történik valami? Nem kell ám nagy dologra gondolni, de ebben a korban, már bármi előfordulhat. Mi lesz akkor? Még értesíteni sem tudják egymást, nem avathatnak be a titkukba senkit anélkül, hogy elítélő megjegyzéseket ne kapnának. Erre egyikük sem volt felkészülve. Különösen a nő törte gyakran ezen a fejét és ugye, amit az ember egyszer meghív; az előbb-utóbb beköszön. Napokon át nem jött mail, nem látta azt az apró kis zöld jelet, amiből tudta, hogy a férfi a gépnél van. Egyre másra küldözgette az aggódó leveleket, de válasz nem jött. Nem találta a helyét. Percenként nyitogatta az ablakot, enni is elfelejtett. Látta a párját betegen, kórházi ágyon, egyedül, kiszolgáltatottan, és tehetetlen haragot érzett. Aztán magát kezdte sajnálni, amikor végre megtalálta a szerelmet, akkor hirtelen megfosztja a sors ettől. Szinte belebetegedett a bizonytalanságba. És jött a karácsony.
– Hamarosan leszállunk Budapest – Ferihegyen, kérjük, kapcsolják be a biztonsági öveiket – hallotta fél füllel hangosbemondón a kapitány hangját. Kicsit kinyújtóztatta elgémberedett lábait, összehajtogatta az újságját, a repülő ablakán át kinézett a városra, amit 30 éve nem látott. Havat várt; mire számíthatna az ember karácsonykor Budapesten, de még a decemberi szürkeségben is lélegzetelállító volt a panoráma. Szép ez a város. A reptérről kifele menet még megtapogatta a zsebében lapuló dobozkát, felvillant előtte az aprócska gyémánt, a nő kedves arca, majd a kalapját a fejébe húzta, és a taxisnak bemondta a címet.
Oldal ajánlása emailben
X