67.

2010 december 20. | Szerző: Nurse |

„Istenem! Már csak két hét, és karácsony!” – sóhajtott fel Ilonka néni, miközben szép, lassan felöltözött. Az utcai lámpa gyenge fénye megvilágította a kis szobácskát. Nem kapcsolt villanyt. Minek az? Egész életében hajnali kelő volt, no, meg takarékos. Kár a villanyt öltözködésre pazarolni. Ha este mindent gondosan a helyére rak, reggel csak el kell venni a székről. El sem tévesztheti. Belebújt a papucsába, magára kanyarintotta a kötött kabátkát, kezébe vette a kampósbotot, és elindult a misére.
A szomszéd ajtó előtt megállt. „Nocsak!” – gondolta magában – „A Kovácsné már kitette az ajtódíszt, én meg még koszorút sem kötöttem” Hiába, így van ez az idei karácsony. Minek is csinálna koszorút, kinek? Amióta beköltözött az otthonba, valahogy okafogyottá vált minden. Nincs kinek, nincs miért.
Amikor még otthon volt, a szép nagy házban, már hetekkel karácsony előtt elrendezett mindent. Koszorú a tisztaszobába, angyalkás kopogtató, kis világító házikó az ablakba, hogy tudja mindenki, itt ünnepvárás van. Már november végén elkezdte sütni a mézeskalácsot. Illatozott tőle a konyha. Apró figurákba szaggatta a tésztát, tojáshabbal írta cifrára. Aztán az ünnepekre szétosztotta az összeset. Kaptak az unokák, a doktor, a postás, Julika a szomszédból, jutott az öreg Gergely kódisnak is, az utcasarkon. Minden áldott este gyertyát gyújtott, nem azért mert nem volt villany, hanem csak a kis Jézusnak, hogy megtalálja az utat. Nagy szükség van rá, idetaláljon biztosan.
Az unokákkal listát íratott, aztán az ágynemű között dugdosta a becsomagolt kincseket. Kinek egy hőn áhított könyvet, hajas babát, vagy az első mobiltelefont.
Ilyenkorra már előkészítette a karácsonyi menüt. A kamarában letéve a savanyú káposzta, ládában krumpli, zöldség. A húst már előre megbeszélte a hentessel, azt előtte nap hozta haza, hogy állott ne legyen. Az apró fácskát frissen vágták. Még lábon állt, amikor kiválasztotta. Se nem kicsit, se nem nagyot. Alá férjenek az ajándékok, de hagyjon helyet az asztalnak.
Az asztalnak. Két ember kellett, hogy az asztalt bevigye a szobába. Sokszor tizenöten is körülülték. Égett a gyertya, a cserépkályha ontotta a meleget, íncsiklandozó illatok keringtek a házban, és volt ott olyankor valami egészen különleges. Béke volt akkor. Együtt volt a család.
Ellépett a szomszéd ajtajától. Egyre nehezedő szívvel folytatta az útját. „Talán, ha lemondanék az altatóról, akkor a kis Nórikának vehetnék egy kesztyűt. Ha nem veszem meg a vérnyomásgyógyszert, akkor Csabika kaphatna egy sálat, vagy egy jó meleg zoknit” De mit is szólnának hozzá? Nem gyerekek már. Aztán meg az sem biztos, hogy eljönnek. Kinek hiányzik egy bottal kopogó, hajlott hátú nagyanyó? Ebbe a kis szobácskába nem fér már be a nagyasztal, a villanyrezsón nem lehet karácsonyi vacsorát főzni. A meleget a radiátor adja, a fenyő is csak műanyag, még illata sincs. Mézeskalácsot sem tud sütni már senkinek. „Te kis Jézuska! Miért nem viszel már magaddal? Nem tudok én már segíteni senkinek!”
Éppen leért az aulába. Valahonnan szólt a zene, talán éppen a „Szent karácsony éjjel”, amikor meglátta őket. A kis Nórika kipirulva cipelt egy csomagot, mellette Csabika egy adventi koszorút.
– Szia, Nagyi! Gondoltuk hozunk egy kis mézeskalácsot. Magam sütöttem a recepted szerint. Szétosztottam, ahogy szoktad. Adtam a koldusnak is. Anya üzeni, hogy Szenteste érted jövünk, mert együtt lesz a család a nagy asztal körül.