Soha nem ült az egyes ülésre.
Pedig megtehette volna, hiszen, amikor felszállt a buszra, ami a városi megállók után nála állt meg először, az szinte mindig üres volt, elvétve akadt csak rajt egy-egy munkából hazatartó ember.
Ha tehette, baloldalra, pontosan a középső ajtóval szemben lévő kettes ülésre ült. Onnan lehet látni a felszállókat legjobban. Gondosan elrendezte ölében a táskáját, kissé kifelé fordult és nézte az felszállókat. Ha kedvére valót talált, elmosolyodott és kicsit beljebb húzódott. Ezt a jelzést szinte mindig értették az emberek, és mellé ültek. Nem ismert mindenkit az utastársai közül, de nem telt el soha egyetlen reggel sem, hogy hallgatagon, némán kellett volna utaznia. Leginkább a gyerekeket és az öregeket szerette. Velük találta meg leginkább a hangot. Nem is kellet azt igazán keresni, mert volt körülötte valami nagyon jó, amit rögtön megéreztek az utastársai. Akaratlanul osztották meg vele az életük morzsáit. Apróságokról csevegtek, az időjárásról, a boltos lányról és az óvó néniről, a kismacskáról, akit majdnem elütött az autó, a szőlőtermésről és a kenyér áráról, mégis, abban a negyed órában történt valami ott a buszon, amitől az a nap más, szebb lett, mint az összes többi.
Pedig nem történt semmi, csak soha nem ült reggel az egyes ülésre.