64.

2010 augusztus 12. | Szerző: Nurse |

 

Minden változás rémülettel tölti el. Nem érti, mi is folyik körülötte.

Úgy éli az életét, hogy fogalma sincs, hogy van egyáltalán élete. Nézi a tévét, mintha egy kaleidoszkópot nézne. Figyeli a mozgást, hallja a hangokat, mindez meg is nyugtatja, de igazából ez minden. Látszik rajt, hogy nem fogja fel a tartalmát, mindössze csak a mozgás, meg a színek keltik fel az érdeklődését. Azok sem sokáig.

Egy idő után a Tv színes vibrálása megőrjíti. Nyugtalan lesz, le-lecsusszan a fotelből a padlóra, megpróbálja felcsippenteni, elsimítani a fény-árnyék változást. Egy újszülött ártatlanságával szemlélődik.

Ha szólnak hozzá, észre sem veszi. Nem válaszol, nem kérdez. Az ételt a szájába kell adni, mert elfelejti még az étkezés rutinszerű mozdulatait is.

Aztán meg csak topog a szobájában tágra nyílt szemmel, beszélget valami szellemlénnyel, hadakozik, kiabál, vagy csak fogja magát és beleindul a nagyvilágba.

Íme, mivé lesz az ember! Egy felnőtt lény, aki rendelkezik a mozgás képességével, de sejtelme sincs, mire is kellene használni. Bárki is volt annak előtte, bíró, orvos, tanár, mozdonyvezető, vagy egy egyszerű földműves, a környező világ megszűnt létezni számára.

Visszavonult. Életbölcsessége, ítélőképessége oda, visszavonult agyának egy rejtett világába, a saját kis csigaházába.