59.

2010 március 16. | Szerző: Nurse |

 

Dühöt érzek, tehetetlenséget. Mindig bosszant az értelmetlen halál. Kérdések cikáznak a fejemben, válaszok, aztán megint előlről kezdődik minden. Mit érezhet az ember a halál előtti percekben? Amikor nem természetes a halál, hanem egy kéztől jön, nem is idegen kéztől?  Mit érzett az anya, amikor a szeme láttára gyilkolja meg a gyerekeket az az ember, akinek épp a védelem lenne a dolga? Érthették-e a gyerekek, hogy miért sújt le a kéz, amelytől eddig csak símogatást kaptak?
Miért ez a nagy csönd? Kihalt a ház, gyerekjátékok ülnek az ablakban árván, gazdáikra várva. A bokor tövében nyílik a hóvirág, a falak még ki sem hűltek. Csak a testek hidegek, azok az apró kicsiny gyerektestek. Valahol talán átöleli öket az anya, óvón és féltőn teszi azt, amit ideát nem tehetett meg abban az utolsó percben. Talán az apával is találkoznak.   Egymásra tudnak-e majd nézni ott fenn, amikor ismét egymás mellé kerülnek a sorban?