Szervusz, Anya!
– Szervusz, Anya!
– Ki maga? Ne jöjjön közelebb, mert sikítok! Akkor aztán jönnek, és elviszik!
– Anya! Én vagyok, a fiad! Emlékszel? Az Imi!
– Nem! Maga nem az Imi! Az Imi az én fiam!
– Igen, Anya! Az Imi a Te fiad, és én az Imi vagyok!
– Imi! Imikém, hát eljöttél végre! Már azt hittem sohasem jössz! Kész az ebéd!
– Anya! Délután van. Már ebédeltem, köszönöm!
– Kaptál jegyet az iskolában, Imikém? Dolgozatot írtatok?
– Nem, nem kaptam jegyet, anya! Tudod, már nem járok iskolába.
– Hát mégis otthagytad? Pedig tudod, hogy apád mennyire szerette volna, ha egyetemre mész! Jön ő is nemsokára.
– Anya, Apa már öt éve meghalt. Én elvégeztem az egyetemet. Most orvos vagyok.
– Tudtam, hogy maga nem lehet a fiam Így akar a közelembe férkőzni, hogy bevitessen a kórházba. Pedig én nem vagyok bolond!
– Nem, Anya, tényleg nem vagy bolond, csak a vérnyomásod ingadozik.
– Nekem most mennem kell, még elkések.
– Hová mész, Anya?
– Haza kell mennem! Az Imike nemsokára jön haza az iskolából, ebédet kell főznöm. Maga nem tudja, mennyit esznek ezek a kamasz gyerekek.
– Tudom, Anya! Nekem is van kettő. Emlékszel? Az unokáid. Attika és Panka,
– Már hogyne emlékeznék! Aranyos pufók kis angyalok!
– Tegnap itt benn voltak nálad, Csokit is hoztak, amit úgy szeretsz!
– Azok a kisbabák? Nem emlékszem! Istenem, nem emlékszem! De, hogy tudtak bejönni?
– Anya, ők mát 14 és 16 évesek.
– Azonnal hazajön apád, és megmondja, én nem tudom, hova lett az a csoki.
– Biztosan megetted. De nem baj, azért kaptad.
– Én nem ettem meg! Biztos valaki ellopta. Itt folyton lopnak. Kilopják a szappant a fürdőből, aztán beteszik az ágy alá. Utána meg azt mondják, hogy én voltam. Tegnap a villámat lopták be a hűtőbe.
– Nem lehet, hogy csak elfelejtetted, hova tetted?
– Most már menjen, kérem, ha az uram itt találja, baj lesz belőle!
– Jó, Anya, megyek. Holnap újra jövök.
– Holnap hazaviszel?
– Anya, Te itt laksz. Ez az otthonod.
– Akkor jó. Akkor maradok, míg az apád megjön.
– Szervusz, Anya!