54.

2009 június 24. | Szerző: Nurse |

Madár

 

–         Kicsit magas a vérnyomása! Szedi rendesen a gyógyszereket, Erzsi néni?

–         Mit kérdezett? A gyógyszert? Persze! Hogy gondolhat olyat a Doktornő, hogy nem szedem, nem vagyok én bolond! Persze, ha elmegyek itthonról, akkor néha kimarad.

–     Milyen gyakran van ez, Erzsi néni?

–   Minden nap elmegyek a szülőfalumba. Tudja, a temetőbe, szegény uramhoz. Drága jó ember volt, az Isten nyugosztalja. Aztán meg van egy idős barátnőm, azt is gondozom.

–         Hány éves Erzsi néni?

–         Én már a nyolcvankilencedikben vagyok, de még mindenre emlékszem! Kérdezzen bármit a Doktornő!  Arra is, amit az apácák tanítottak annak idején. Mindig azt mondták, hogy szeretettel kell az emberek felé fordulni, meg a kismadarak felé. A férjem is azt mondta. Sziklakertet épített, meg madáritatót. Nagyon jó ember volt. A vagongyárban dolgozott. Kitüntetést is kapott. Volt egy fényképezőgépe is. Nagyon drága gép. Szép képeket készített vele.  Csak sírok, meg sírok, mert nagyon hiányzik. Kimegyek a temetőbe, nézem a kis virágokat, meg a madárkákat, itthon meg nézegetem a fényképeket. Olyan egyedül vagyok!

–   Gyereke nincs, Erzsi néni?

–   Nincsen, aranyoskám! Tudja, későn házasodtunk össze az urammal. Sokáig az idős szüleimet kellett ápolnom, meg dolgozni, hogy eltarthassam a családot. Három műszakban dolgoztam a kesztyűgyárban. Aztán földünk is volt. Csak amikor meghaltak, akkor mentem férjhez, akkor meg már késő volt. Nagyon szépen éltünk az urammal, soha egy hangos szó nem volt köztünk. Kisbogár, így hívott, Kisbogár, te csak etesd a madarakat, mondta. Nagyon hiányzik. Mindig kézen fogva mentünk a misére.

–         Annyian vannak itt az Otthonban, miért nem barátkozik valakivel? Biztosan akadna valaki, akivel jól megértenék egymás.

–         Itt? Tudja nem hallok túl jól, nem értem mit mondanak. Meg aztán nem szeretik a madárkákat. Elhessegetik őket. Összeszedik a kenyeret, amit kiszórok.  Pedig azok is a Jóisten teremtményei, azokat is szeretni kell. Nem igaz? Olyan kedvesek, a lábamhoz jönnek. Így tartom a kezem feléjük, és odajönnek a lábamhoz. A galambok is, meg a rigók.

–        Maga gondozza a barátnőjét? Akkor különösen figyelni kellene a gyógyszerekre! Nem lenne jobb, ha a nővérek adagolnák? Erzsi néninek is könnyebb lenne.

–         Hogy még többet sírjak? Ezt nem akarhatja a Doktornő! Habókosnak néz maga is, ugye, mint a nővérek, meg a többiek?  Nem vagyok én bolond! A főorvos úr is megmondta a kórházban, amikor benn voltam az idegeimmel.  Megkérdeztem. Azt mondta, nem Erzsi néni, nem bolond maga, csak beteg a lelke. Összetörött, amikor a férje meghalt, húsz éve. Mert olyan finom a maga lelke, mint a porcelán. Ezt mondta. Hiába árulkodnak a nővérek, hogy nem szedem rendesen a gyógyszert, én tudom, hogyan kell szedni, mert nem vagyok bolond. De, ha nincs pénzem, akkor nem tudom kiváltani, meg néha itthon is marad. Ne tegye ezt velem a doktornő! Ne kelljen nekem mindig sírni! Látja, most is. Nem vagyok én bolond! Csak öreg. Összetörött és magányos. Szedni fogom, megígérem, lejövök újra, és meglátja, hogy milyen jó vagyok. Csak ne vegye el tőlem, Doktornő, ne vegye el!