47.

2009 április 6. | Szerző: Nurse |

 

 

A „tökéletes” nő

 

 

Ez a nap is jól kezdődött!

Természetesen elaludtam. Hiába kapcsoltam be az ébresztést, vagy nem csörgött a telefon, vagy félálomban lenyomtam, így húsz perc alatt kellett indulásra kész állapotba varázsolnom magam. Ez elég szép kis mutatvány! Ráadásul ma a város másik végére kell mennem munkaügyben. A főnököm a lelkemre kötötte, hogy pontos legyek, mert ez egy fontos megbeszélés, nagyon sok múlik rajt. Hogy tetézzem a bajt, sminkelés közben letörött a körmöm, kifogyott a müzli, a tej megsavanyodott, így aztán a reggeli is ugrott, kávét főzni már nincs idő, a harisnyámon felfutott a szem. Mindezekre csak rátett egy lapáttal, hogy az autóm sem indult. Naná, hogy pont most kellett elromlania a kicsikémnek, biztos azzal az indítónyavalyával, vagy mi a csudával lehet valami gond, mert bárhogy is próbálkoztam meg sem nyikkant. Szépen fogok kinézni, ha a megbeszélésre metróval kell mennem! Pedig, nincs más választás!

Próbáltál már magas sarkú cipőben, kiskosztümben leevickélni a metróba?  Nem egy gyenge teljesítmény! A tűsarok folyton beszorult valahova, a dosszié, amit a megbeszélésre összekészítettem, önálló életet kezdett élni, a táska folyton lecsúszott a vállamról, a hajamat szétzilálta a huzat. Hogy én milyen szerencsétlen tudok lenni egy ilyen hajnali órán!

Amint leértem, úgy éreztem magam, mint egy csapdába szorult vad. Ezer ember, mind siet valahová, némelyek magukba roskadnak, a fiatalabbak, fülükben füldugóval átadják magukat a zenéjük élvezetének. Egészen addig, míg le nem érek.  Akkor aztán élénk érdeklődéssel felém fordulnak. Nem láttak még fehér nőt a metróban?  Atya világ! Milyen lehet a frizurám? A sminkem nem kenődött el?  Kicsit kihúzom magam, próbálok nyugton maradni, de ez itt ebben az állapotban lehetetlen. Muszáj járkálnom egy kicsit, de a terem összes férfiszeme figyeli a mozdulataimat. Jöhetne már a metró!

Na végre! Még hely is van, bár ezek a műbőr ülések felettébb kényelmetlenek, de még mindig jobb, mint egy kapaszkodón lógva egyensúlyozni húszcentis tűsarkakon. Megpróbálok elvegyülni, bár ez elég nevetséges vállalkozás. Amint leültem, a nyakamba csúszott a fekete miniszoknya, láttatni engedve futástól izmos combjaimat. Hát, csak nézzétek, aranyoskáim! Murphy törvénye alapján, most még a blúzom felső gombjának is ki kell gombolódnia, hogy szemben az a szimpatikus fiatalember, ha már levette a szemét a combomról, a dekoltázsomból is kaphasson egy kis ízelítőt. Mindenesetre úgy teszek, mintha semmit nem vennék észre az egészből. Pedig olyan aranyos, ahogy igyekszik felhívni magára a figyelmet. Huhh, teljesen elgémberedtek a lábaim, muszáj megcserélnem.

Ebben a pillanatban találkozott a tekintetünk. Nem is olyan csúnya ez a fiú! Kár, hogy ilyen fiatalka, és pirulós. Látom rajt, hogy szeretne megszólítani, de nincs elég bátorsága, én meg nem segítek. Úgy teszek, mintha észre sem venném, csak a szemem sarkából figyelem.  Levette a fülhallgatókat, a szemeiből láttam, azt kívánja, hogy üljek oda mellé, vagy szálljak le vele a következő állomáson, hogy tovább ne is menjek még gondolatban se!

Szegénykém arcán megjelentek az első izzadtságcseppek, amikor bemondták a következő megállót. Épp időben. Kényelmesen, és tökéletességem teljes tudatában álltam fel. Úgy igazítottam a lépésemet, hogy a lábam hozzáérjen az övéhez. Még utoljára enyhén rámosolyogtam, és kiléptem a kocsiból.

Tudtam, hogy utánam fordult, és még azután is nézett, hogy az alagút elnyelte a szerelvényt.

Sietnem kell, lassan elkezdődik a megbeszélés. Milyen konstrukciót is kell felvázolnom a partnernek?