46.

2009 március 20. | Szerző: Nurse |

 

Ferkó

A nap már régen lebucskázott a hegy mögé, az égen csak a csillagok ragyogtak, amikor Bözsi néni botjára támaszkodva botorkált haza a sötétben. Remélte, hogy mire hazaér, Ferkó, a fia, már elalszik, vagy elmegy hazulról.  Félt tőle. Amikor ivott, előjött belőle a vadállat, tört, zúzott, verekedett, kiabált, hogy a fél hegy hallotta.  Bözsi néni olyankor csak ördögnek hívta, és átkozta a napot, amikor a világra hozta. Érezte, hogy egyszer ez a gyerek lesz a veszte. Talán éppen ma éjszaka?  Valami nagyon furcsa vibrálása volt a levegőnek.

Óvatosan nyomta le a kilincset. Sajnos az égiek rosszul rendelték el a mai napot, az anya sajnálatára a fiú az asztalnál épp a noaborból töltött magának egy vizespohárral

-Ne igyál fiam! Elég volt mára, feküdj le!- szólt csendesen, majd leült az ágy szélére,

-Maga csak ne mondja meg nekem, mit csináljak, szipirtyó! Miért ne innék, ha szomjas vagyok?- üvöltötte a Ferkó gyerek magából kikelve.

– Ha szomjas vagy, igyál vizet, vagy van a kamrában üdítőital. Ez a sok szesz elveszi az eszedet. Tudod, apád is hogy járt! – szólt még az anya, aztán sírdogálva a fal felé fordult.

 

Ötven éve is van az már, hogy Bözsi néni kínok között világra hozta gyermekét. Nehéz szülés volt, még a bába is elismerte. Ferkó fel sem sírt azonnal, apró kis teste kék és lila színekben játszott, a köldökzsinór a nyakára tekeredett. Az apja már éppen azon volt, hogy papot hív, amikor valami nyöszörgésféle hallatszott a vászontörölközők felől, amibe a bába a kis jövevényt bugyolálta. Kezdetben nem voltak gondok. Azok csak az iskolában kezdődtek. Ez a Ferkó gyerek nem tudott megtanulni  sem olvasni, sem írni. A tanárok büntették, a társai csúfolták, Ferkó meg iskolát került. Az apja egyre gyakrabban vette elő a nadrágszíjat. – Ha belepusztul, akkor is embert faragok belőle! – szokta mondani, aztán lement a pincébe, hogy néhány pohárka pálinkával oldja a feszültséget, amit a fia okozott neki.

Élték a kis életüket a hegy oldalában, messze minden lakott településtől. A hegy alatt a végtelen mező, megműveletlen szikes terület. Katonai lőtér. Amikor nem háborúztak katonáék, akkor birkanyájak legelésztek a lankás dombokon. A juhászok csak prérinek hívták a hatalmas legelőt, a lövészárkokkal teleásott végtelen pusztát, amin nem nőtt más, csak kökény és árvalányhaj. A préri szélén egy katonai bázis, amolyan villanegra.  Időről időre katonai csapatok jöttek harckocsikkal, lövészekkel, sátrakkal, hogy tanulják a katonáskodást csínját-bínját. Csábító társaság ez egy cseperedő fiúcskának, és jó üzlet a borosgazda apának. Mondanom sem kell,  Ferkó rászokott a jó noaborra és a pálinkára.

Nem volt rá jó hatással az alkohol. Valami vadállat jött akkor ki belőle. Nem állt meg előtte sem állat, sem ember. Belekötött olyankor mindenkibe, aki csak megmozdult mellette. Az apja még csak vissza tudta tartani, de amikor azt elvitte a mája, nem volt fékezője a Ferkó gyreknek. Napokra eltűnt, hogy aztán gyanús, vászondarabokba bugyolált csomagokkal bújjon el a padláson. Azután, mint aki jól végezte a dolgát, levonult a pincébe, hogy alaposan felöntsön a garatra. Ilyenkor, börgőzösen gyilkossággal fenyegetett meg mindenkit, aki 20 méterre megközelítette.

 – Lelőlek! Lelőlek, csak kapjalak a kezeim közé! – ordította ilyenkor artikulátlan hangon.

Senki nem vette komolyan. Hogy lőhetne le akárkit is? Hogy lehetne fegyvere? Abban az időben a fegyvertartás főbenjáró bűnnek számított, majdnem olyan nagy, mint a pálinkafőzés.

 

Bözsi néni álomba sírdogálta magát, miközben a fia egyre csak emelgette a borospoharat, és szívta a jó Munkást egymás után. Meg ordibált. Érteni sem lehetett szavát. Elmúlt már éjfél is, amikor odatántorgott az ágyhoz, hogy úgy ruhástól végigdűljön rajt. Még utoljára rágyújtott egy cigarettára.

Furcsa, orrfacsaró füstre ébredt. Égett a ház. Feltápászkodott, és a sűrű füstben valahogy kimászott az udvarra, de addigra valaki már kihívta a tűzoltókat. Nagy volt a csődület, hatalmas a zűrzavar. Oltott mindenki, ahogy tudott. Vödörrel a kútról, slaggal a kocsiról.  Kihozták az anyját, hiába volt minden segítség, meghalt, megfulladt a füsttől.  Ekkor valami váratlan dolog történt. Ferkó, mint aki eszét vesztette, nekiment a tűzoltóknak, akik a padlásra siettek, hogy a maradék lángot eloltsák. Eléjük állt, gyilkossággal fenyegetőzött, ha valaki fel mer menni a padlásra. Kisebb fajta dulakodás kezdődött, senki nem értette, mi történt, azt hitték, az anyja halála viselte meg ennyire.  Még sajnálták is nyomorultat, aki fel-le rohangált csurom vizesen, magából kivetkőzve. Aztán megtalálták az üszkös padláson a fegyvereket. Gépfegyvereket, puskákat, kézigránátokat vegyesen, egy kisebb fegyverarzenált.

– Nem adom, nem adom őket! Ezek az én kicsikéim! – sírta Ferkó kétségbe esetten, mint egy gyermek,  még akkor is, amikor a kiérkező rendőr a csuklójára kattintotta a bilincset.