38.

2009 január 25. | Szerző: Nurse |

 

Ma délután újra találkoztunk. Ez már a sokadik találkozás volt, az első fényévekkel korábban, valamikor a középiskolás éveimben, de hogy őszinte legyek, ez a mai sem hozott lélekben közelebb egymáshoz bennünket. Igen, találkoztunk. Csehov és én. Órákat töltöttünk el szegény csinóvnyikkal, mielőtt egyenruhában meghalt volna egy ártatlan tüsszentés miatt. Csehov ezt viccesnek szánta, én majdnek sírtam rajt. Groteszk. Igen, ez a helyes kifejezés arra, amikor nem tudod, sírj, vagy nevess. Szíved szerint sírnál, de mulatságos a történet, aztán meg ott a tragédia, ott a halál. Ez a történet is csak abban a korban történhetett meg, ha egyáltalán megtörtént. Ma ez a sztori elképzelhetetlen. Rátüsszentesz valakire a színházban.  Ja, hogy egyre kevesebben járnak színházba, hogy egyre kevesebben engedhetik meg maguknak ezt a luxust? Látod, így van ez, máris megbukott a történet. Nem járnak az emberek színházba, a társadalmi rangok legfeljebb az öltöny és estélyi ruha drágaságából szűrhetők le, de néha még abból sem. Nincsenek egyenruhák, az emberek egyenlőek (hál’ Isten!), nincsenek szigorú illemszabályok, nem kell az esetleges retorziótól tartani, ha megtörténik az a fránya tüsszentés. Illetve vannak esetek… de ezt inkább hagyjuk! Szóval Csehov idejét múlt. Nálam mindenképp.

Este futottam. Szeretek este futni. Kicsit olyan érzésem van, hogy magam vagyok az egész úton. Ha nem látnak, akkor láthatatlan vagyok, nem is létezem. Csak lépem a lépést, figyelem az ablakokat, az embereket a házakban, az elsuhannó autókat. A legjobb ilyenkor, ha kikapcsolhatok minden gondolatot. Kívül marad a napi munka, Csehov, a rántott husi, az indulás előtt elhangzott utolsó szó. Csak lép a lábam egymás után, csak veszem a levegőt, dobog a szívem, de nem is létezem. Ez néha nagyon jó.