37.

2009 január 24. | Szerző: Nurse |

  Néha csak becsukom a szemem, mert azt hiszem, ha így cselekszem, akkor megszűnik létezni a világ. Teszem ezt akkor, amikor nagyon nincs ínyemre, ami körülöttem történik. Jó szorosan összeszorítom a szempilláimat, számolok tízig és várom, hogy ahogy nyitom a szemem, úgy tér a normális kerékvágásba minden. Persze sohasem történik csoda. Ez csak amolyan struccpolitika, tudom én ezt nagyon jól, de mégis gyerekes lélekkel hiszem olyankor az ellenkezőjét. A világ olyan, amilyen. Folyton változik, mozgásban van, de nagyon nehéz követni ezt a változást, különösen, ha általában csak rosszabb jön. “Semmi sem olyan már, mint amilyen volt” – szokta mondani anyósom. Persze Ő nem úgy érti, ahogy én, de valamilyen szinten igaza van. Járjuk az utakat. Haladnánk mindig előre, de az utak néha kanyarognak, megszűnnek, visszakanyarodnak, eltérnek, elágaznak, lehetetlen a folytonos haladás. Ezek a fránya utak már csak ilyenek. Ha még hozzáteszem azt is, hogy elhanyagoljuk őket, folyton csak használjuk és sohasem építjük, tatarozzuk, akkor meg különösen nehéz a haladás. Mostanában ugyan be lehet szerezni egy csodabotot, amivel álom a gyaloglás, de valljuk be őszintén, abban mi a kihívás?
Nem tudom, észrevettétek-e már, hogy a filmeket megszakító reklámok egyre rövidebbek. Akár egy fél évvel ezelőtt is, nyugodtan elmehettél zuhanyozni reklám alatt, biztos lehettél abban, hogy egy pillanatáról sem maradsz le a filmnek. Nos, ezt egy hónapja nem teheted meg. Ideért a válság, én mondom! Ha már a reklámok hosszában sem lehet megbízni, akkor miben?