36.

2009 január 17. | Szerző: Nurse |

 

Vesszek meg, ha értem az emberi lélek logikáját! Alig egy hete történt velem, hogy munkából siettem dolgozni ( nem ritka manapság). Azon a bizonyos napon, amikor a Sors egy buta tréfát eszelt ki és egy kis fagy és ónoseső segítségével műjégpályává változtatta az országot. Siettem, mert késésben voltam. A sarkon egy fiatal nőre lettem figyelmes, aki épp abban a pillanatban került a csúszós járdára, amikor kiléptem a kidobott fenyőfák takarásból. Hallottam a csont reccsenését, a fájdalom felszakadó üvöltését. Nem is kellett volna hozzá a 10 éves baleseti gyakorlat, hogy tudjam, ez a láb bizony eltörött. Már vettem is elő a telefont, lábammal egy biztosnak látszó pontot keresve, tárcsáztam a 104-et. A fiatal nő, (a fájdalomtól gondolkozni sem tudott) egyre csak hajtogatta, hogy neki fel kell állni, el kell indulni, mert a kisfia várja a közeli iskolában. Többen jöttek közben, hogy valamit próbáljanak segíteni. Ki csak egy jó szóval, ki segíteni akarás szándékával, ki egy kesztyűvel. Előkerült a telefon, üzenet ment a barátnőnek, hogy jöjjön a kisfiúért, amikor egy érdekes mondat ütötte meg a fülemet.
 -Mit fog mondani az apja? Most biztosan elveszi, mert nem gondoskodtam Róla. – sírta a nő kétségbe esetten. – Tudja szklerozis multiplexem van, és a fiamat egyedül nevelem.
Nem is kellett többet mondania. Az volt az a pont, amikor nagyon, de nagyon szerencsének éreztem magam, hogy nekem csak apró-cseprő gondjaim vannak az övéhez képest, mégis milyen nehéznek érzem néha a saját keresztemet. Ő mekkora keresztet kénytelen viselni betegen, egyedül?