Sokkal jobb így, hogy szól a zene, hogy valami ütem szerint koppannak a billentyűk, hogy a gondolataim nem üresen ásítoznak, hanem akarnak valamit mondani. Igen, határozottan jobb így. Vannak napok, amikor azt érzem, hogy most írni kell. Hosszú történeteket, hosszú leveleket, vagy éppen csak a hangulatomat tükröző pár sort. Talán nem is érti senki, de nekem nagyon fontosak. Kíváncsian várom aztán a hozzászólásokat. Jól esik, ha egy – egy szomorú hangvételű írás után kezek nyúlnak felém, valaki egy darab kötelet dob, amivel kijuthatok a magam ásta gödörből, vagy csak egy pohár vízzel kínál. Vannak emberek, talán nem is ismerem őket, akiknek a véleményét nagyon várom. Tanulok Tőlük, mert tanulni soha sincs késő. Tanulni bárkitől lehet. A nénitől az utcán, a saját gyerekedtől, az utcán kolduló hajléktalantől, csak oda kell hajolni és meghallgatni, mit is akarnak mondani. Beszédre sincs mindig szükség. Néha a hallgatás többet mond, mint egy kiadós beszélgetés. Azt viszont sajnálom, amikor egy-egy félreértett mondat miatt hetekig nélkülöznöm kell valakit, aki amúgy sokat jelent nekem. Nem szeretem a jeget magam körül. Nem szeretem, amikor zárva az ajtó és az ablak, én meg őrületes iramban járok egyiktől a másikig, de a kilincset lenyomni nincs bátorságom, biztosabbnak látom a kalitka melegét, minthogy kilépjek a jeges útra. Talán bátrabbnak kellene lennem. Merészebbnek, bevállalósabbnak. Tudom, senki sem ígérte, hogy könnyű lesz, hogy a kapcsolatok örökké tartanak, azt sem, hogy két azonos hullámhosszon lévő ember biztosan egymásra talál. De! Ha már megtaláltam, miért kell elveszítenem? Ezt fejtse meg valaki!
Hamarosan kezdődik a második szemeszter. Elbizonytalanodtam. Biztosan kell ez nekem? Mit fogok kezdeni vele? Az már biztosan látszik, hogy nem vagyok elég kitartó az íráshoz, nem a mai kor emberéhez szólok. Akkor minek?