Régen írtam már. Hiányzott is kicsit, de be kell vallanom, nem a szabadidővel gyűlt meg a bajom, sokkal inkább egy számítógépes játékkal. Kezdem érteni a gyerekeimet. Ha leülök egy ilyen szuperszonikus játék elé, egyszerűen nincs menekvés. Csak teljesítem egyik küldetést a másik után, folyton izgat, hogy mi lehet a következő pályán, milyen újdonság jöhet még, milyen váratlan kütyük nehezítik a továbbhaladásomat, mikor kapok már plusz egy életet, mitől nő, vagy csökken az életerőm, és nem utolsó sorban, mikor találom meg az összes elrejtett kincset. Teljesen zombit formál belőlem ez a játék. Odakötöz a monitor elé, ha behunyom a szemem, kis színes köveket látok, meg vigyorgó pofákat, amiket illik legalább hármasával összeilleszteni, vagy imádkozni, hogy a fekete pofik nehogy egymás mellé kerüljenek. Ördögi játék. Aztán itt van a bennem lakozó gyerek, aki nem hagyja, hogy az ujjam a bezárás gombra kattintson. Lehet itt “Vészhelyzet”, vagy potyoghatnak vénasszonyok, én ott ülök, és zsibbadtra kopogtatom az ujjaimat. Lassan függő leszek, azt hiszem, bár ma megfogadtam, hogy korlátok közé szorítom a kincseimet, és több időt szentelek amolyan hétköznapi dolgoknak, mint vásárlás, háztartás, írás, olvasás. Anyazárat szereltetek a pendrive-omra!
Tényleg írnom kellene. Egy pár gondolat már szépen papírra vetve várja, hogy csituljon a kincskeresési lázam, és végre betűket üssek le a billentyűzeten holmi ostoba karakterek helyett. Talán eljön az idő. Mindig eljön.